Ronda

Arra gondoltam, ha a gyerekeim majd néhány év múlva esetleg felteszik maguknak/ nekem a kérdést, hogy mit tettem, ezekben az években, amikor ilyen mélységekbe süllyedt a magyar közbeszéd, mit mondhatnék nekik? 

Tenni nem sokat. Jobb híján leírom, mit gondolok a magyar politikáról.

Undorító. Magyarországon manapság politika alatt elsősorban a hatalom megszerzéséért folytatott küzdelmet értik, ami folyamatosan zajlik (tehát nem "csak" 4 évente). Ez elsősorban az ún. kommunikáción múlik. A sikeresnek nevezett politikusok képesek megszerezni és megtartani a hatalmat. Kormányozni nem tudnak. Ezért a nem szűnő kampányuk során egyébről beszélnek. Egyszerű ügyeket kell folytonosan szajkózni, olyanokat, amelyekben igen-nemmel megválaszolható kérdések tehetők fel - a mai tömegtársadalomban némiképp érthető ez.

Ami különösen felháborít, az a gyűlöletszítás, az ellenség keresés, a legmagasabb szinten terjesztett összeesküvés-elméletek, az ehhez társuló aljas vádaskodások, féligazságok, csúsztatások, sőt hazugságok. Ez az igazán hatékony, a mi-ők szembenállás, 

Elhatároztam, hogy átlépek Gyímesbe, pontosabban Jávárdira, annak utolsó mellékpatakjához, a Madararashoz. Ismerősök laknak ott, akikhez rég óta járok/ járunk. Kapcsolatunk kissé furcsán alakul. Ildi fedezte fel a völgyet, és barátságba került az ott élőkkel, visszajáró vendéggé vált, majd idővel én is többször megfordultam ott. Akkoriban még elsősorban a hegyen keresztül kerestük fel őket, később, már gyerekekkel, és kocsival mentünk, lentről, Hidegség felől. Elsősorban egy fiatal párral ismerkedtünk meg.

Több ízben jártam egyedül is náluk, bár sohasem tudtam igazán kiigazodni rajtuk, örülnek-e nekünk egyáltalán? vagy csak annyira más emberek. Persze, bármennyire varázslatos helyen élnek, van tévéjük, meg parabola antennájuk, nemrégiben kocsit vettek maguknak - szóval, annyira talán mégsem másak. Mindenesetre fogalmam sincs róla, mit gondolnak rólunk/rólam.

Utolsó utam sajátosan sikerült... több évvel ezelőtt nyáron, miután Ildi elhagyott, és a gyerekekkel együtt utaztak Erdélybe, meggondoltam magam, és úgy döntöttem, hogy legalább a gyerekekkel néhány napot eltölthetnék Csíkban (Ildi hallani sem akart rólam). Ekkor azonban már nem tudtam elérni őket, ilyenkor több hétre kikapcsolja telefonját, annyit tudtam róluk, hogy valószínűleg Gyímesbe mennek majd Csík előtt, így ott elérhetem őket, és ha Ildi nem akarja, nem tartok velük. Jobb híján egy SMS-t írtam neki, amit természetesen nem olvasott el. Amikor megérkeztem, még nem voltak ott, Ibolyáék éppen "takartak", beálltam segíteni.

Ahogyan ezt írom, innen 750 km-ről, annyira valószerűtlennek tűnik az egész... a meredek oldal, nagy család együtt, gyerekek, szülők, nagyszülők, unokatestvérek, a kemény, de értelmes munka, a táj... ki tudná mindezt elképzelni, ha itt nőtt fel?

Annyira jó volt... segítettem a takarásban, hasznosnak éreztem magam, jó emberek vettek körül. Aztán minden szörnyen megváltozott, ahogy megjöttek... újabb tétel megbocsáthatatlan bűneim lajstromában. Felléptünk kettesben a Naskalatra... különleges időt fogtunk ki, nyári záporok vonultak végig a völgyeken... másutt sütött a nap, szivárvány húzódott az égen... Lefényképeztem őt a mesés háttérrel. Odafenn nem könnyű meglenni nyáridőben, a pásztorkutyák heves támadást indítanak, és elképesztő elszántsággal, látszólag (?) vérszomjasan veszik körül az embert, miközben a juhászok nyugodtan szemlélik az eseményeket. Sok-sok évnyi tapasztalat után kijelenthetem: ezt nem lehet megszokni, félelmetes marad - ráadásul velem az is megesett egy ízben, hogy egyikük megharapott. Menekülésszerűen ereszkedtünk le a koraesti órákban.

Hagyjuk az emlékeket. A lényeg, hogy útra keltem. Persze ez sem annyira egyszerű, mert idős szüleim és nagynéném közben fát vágtak és raktak el nagyapáméknak, miközben én "kirándulok" (vagy minek nevezzem ezt az utat), amiért valamennyire szégyelltem magam. Azt sem tudom, miért szántam rá magam? Valahogyan eszembe jutott. Mindig arra gondolok, talán ez lesz az utolsó hazai utam, nyáron nem megyek arra. Ildi bizonyára haragszik majd, ha erről tudomást szerez, de nem érdekel különösebben. Talán az út kedvéért, talán a találkozásért, talán nosztalgiázásként vállalkoztam rá, hogy elindulok? Fogalmam sincs róla. Megszületett a gondolat és belevágtam.

Hívtam egy barátom innen Magyarországról, aki végül nem jött el. Odafönt arra gondoltam, mekkora hibát követett el, amiért nem tartott velem, micsoda élményt hagyott ki. Amikor utaltam erre, azt felelte, fontosabb volt számára, hogy a fiával legyen. Azt hiszem, igaza van, ráadásul nem tudom, mit jelentett volna számára mindez.

Édesapám elvitt Szenttamás végéig, Illanc irányába indultam el. Bíztam benne, a nyájakat még nem hajtották fel a havasra. A hegyek lábánál viszont már legeltettek, a kutyák ugatása végigkísért az úton - bár szerencsére egy alattam megnyíló hatalmas völgyben csaholtak. Két ízben sajnos közel kerültem hozzájuk és mindkétszer megrohamoztak, miközben a pásztorok szenvtelenül figyeltek; szerencsére sikerült hamar leráznom őket. Egyetlen emberrel találkoztam, röviden szót váltottunk, vidámabban mentem tovább. Egy ízben elkavarodtam: egy kisebb csúcsot került meg az ösvény, és valahogyan letértem róla, mire észbe kaptam már az sem volt egyértelmű, melyik irányba kellene keresnem, így maradtam a gerincen, a sűrűben verekedve át magam. Itt ismét sok szarvasnyomot láttam, valószínűleg gyakran időznek az ilyen rejtettebb zugokban. Aztán kiértem, körülbelül Görbe-patak fejénél lehettem, hamarosan elértem Setét-patakát, ahonnan, meglepetésemre, egy terepjáró kanyarodott ki elém - talán Balán felé haladt tovább. A Naskalat előtti völgynél, az utolsó kaptató előtt leereszkedik az út. Ekkorra alaposan megszomjaztam: meggondolatlanul nem hoztam magammal vizet... arra gondoltam, belekortyolok a magammal hozott ribizliborba. Ittam belőle az előző napokban és bizony csábított édessége, egyre többet gondoltam rá. Aztán úgy döntöttem, elmegyek a közvetlenül a tető alatt levő jól ismert itatóig, hátha van benne víz. Volt, a mellette levő forrásból szépen megtelt, bár sajnos nem hoztam magammal bögrét, így kissé körülményesen olthattam szomjamat. Előkerült a hátizsákból az édesanyám sütötte darázsfészek, bár ettem belőle a korábbi napokban, most különösen ízlett. Meg kellett állapítanom magamban, hogy az út kb. 3,5-4 órás, és csodálkoztam, amiért erre korábban nem gondoltam, hiszen ezt már évekkel ezelőtt tudtam, most mégis valamivel később indultam el, mint ahogyan kellett volna. A visszaút viszont valamivel rövidebbre sikerült - de mindenről a maga idején...

A pihenő után nekiindultam a meredeknek. Kétségtelenül ez a legnehezebb kaptató, bár nagyon közelinek tűnt. Odafent sok keresztet láttam - amint később megtudtam, búcsúkor jönnek ki ide és minden alkalommal állítanak egyet. Nem tudom, áll-e még az eredeti, amiről a hely a nevét kapta: a Kondra-kereszt. Felérve beláthattam Hidegséget, de nem volt könnyű megállapítani, pontosan merre induljak, kissé haboztam, aztán rátaláltam a helyes irányra, és az erdőt kikerülve indultam lefelé. Sokkal nyugodtabb odafent a pásztorkutyák nélkül, a legutóbbi esetre emlékezve bizony szerencsésnek éreztem magam. Hatalmas a szintkülönbség Naskalat és a völgy között, amit igen rövid idő alatt tettem meg a meredek oldalakon. Egyre ismerősebbé vált a környék és hamarosan már jól láthattam Ibolyáék kalyibáját, ahol sokat vannak nyaranta az itt legelő tehenekkel. A közelben füstre figyelek fel, talán emberek vannak arra, talán éppen ők, kissé elkanyarodva nem a házikónál érek le a völgybe. Amint az utolsó szakaszon ereszkedek le, kissé fennebb a völgyben megpillantok néhány embert, amint a földön ülve eszegetnek. Távolról nem tudom megítélni, ismerősök-e, ezért részben feléjük, részben pedig lefelé is haladok tovább. Mintha egyikük Csabi lenne, bár nem néz felém, az oldalán feküdve falatoz. Közel érve, mindannyiukat felismerem. Ibolya szülei azok, testvére, Andris, annak felesége és Csabi (Ibolya férje). Rájuk köszönök, visszaköszönnek, de kellemetlenül érzem magam, nem mutatnak különösebb érdeklődést, örömöt végképp nem. Tulajdonképpen azonnal sarkon kellene fordulnom és visszamennem - bár fizikailag nem tudom, képes lennék-e rá - amikor unszolásukra leülök a földre iszonyúan elkezd fájni a lábam és hiába változtatok helyet, nem lesz jobb. Állva múlik el csupán. Gyorsan előveszem a bort, még jó, hogy ilyen sokat (talán 1,5 l) küldött édesapám, így mindenkinek jut belőle, és tudom, nem udvariasságból dicsérik. Kissé nekibátorodok, és elfogadok egy darabka húst és kenyeret, bár inkább csak jelképesen, annyira szégyellem magam, bár nem világos, miért? Bennük volna a hiba? Vagy velem van baj? Egyszerűen nem illünk össze, idegen világok... Nincs időm különösebben tűnődni, beszélgetésben elegyedünk, kérdezem őket erről-arról, Andrást a gyerekeiről, aztán egyébről, az öreg Csillaggal is elbeszélgetünk, közvetlenül, sikerül valamennyire feloldódnom 

Csabi felhívja Ibolyát telefonon, elújságolja, hogy váratlan látogató érkezett, de nem találja ki, kicsoda. Ibolya most éppen eladó a helyi boltban, ami a kis patak Jávárdiba ömlésénél van, pár száz méterre a házuktól, így állítólag akár kiabálva is tudnak értekezni egymással "munkaidőben", ami egyébként a Gyímesekben, a mély völgyek között megszokott (csodálkozik az ember, hogyan értik meg egymást az artikulátlannak tűnő hangokból). Ennek ellenére gyakran beszélnek egymással mobiltelefonon - most már mindkettejüknek van, csakúgy, mint kocsijuk, amit nem igazán értem, miért vettek.

Hamarosan lementünk az üzletbe: a völgy egyik legfontosabb találkozóhelye, ahol sokan megállnak, nem csupán vásárolni, de szót váltani erről-arról. Itt beszélgettünk valamennyit Ibolyával, aki kínált ezzel-azzal (ha jól emlékszem, kávéval meg banánnal), aztán hamarosan elindultam. Éppen "jókor", ugyanis elkezdett esni az eső, hamarosan meg már szakadt, annyira, hogy az "esőkabátom" (minek árulnak ilyeneket, nem értem, ráadásul márkás) pillanatok alatt átázik. Szerencsére még a faluban vagyok, így behúzódok egy út melletti istálló eresze alá, itt várom meg, amíg kissé csitul az égi áldás, aztán tovább megyek. Az egyik udvarról hatalmas kutya ront ki és rám veti magát, miközben a tornácról ketten is békésen figyelnek; nem esik bántódásom, bár talán ez volt a komolyabb támadás, délelőtt nem jöttek ennyire közel hozzám. Hamarosan újra egyedül maradok, és tovább haladok felfelé. Ezúttal a jobb part (vagyis felfelé tartva a bal oldal) mellett döntök. Utoljára Ildivel jártunk itt, szintén tavasszal, valamikor nagyon régen (tán 10 éve vagy még annál is több), amikor fent már hóban caplattunk és jócskán átáztunk. Ez az oldal sokkal szebb, a patak a meredek völgy alján sziklák között tör utat magának, Ildire gondoltam, és elhatároztam, majd írok/ szólok neki, hogy nyáron lehetőleg jöjjenek erre (később megtudtam, hogy néhány éve már megtették ezt az utat). Az eső lassan alábbhagyott és a nap is kisütött, ám ennek ellenére ismét elkavartam, ráadásul kétszer is. Másodszor inkább kíváncsiságból indultam meg visszafelé, amikor már kiértem a gerincre. Ilyenkor tudok igazán kifáradni, mert amikor társaságban túrázok, általában "vissza kell fognom magam" - persze ez nem túl jó, hiszen túlhajtom magam. A felfele úton találkoztam egy szemből jövő szekérrel, odafent pedig egy három fős kiránduló csapattal. Terkőtől Gál-kútja felé jöttem lefelé, majd tovább haladtam az Olt völgye felé, amikor váratlanul motorzúgást hallottam: egy terepmotoros száguldott utánam az úton, félreálltam, de ő is megállt és kérdezte, elvihetne-e egy darabon? Mindig haraggal néztem ezeket a zajongókat, akik nemcsak az erdő csendjét verik fel, de időnként annak ösvényeit is tönkreteszik, most azonban elgondolkodtam. Nem annyira a fáradtság, sokkal inkább a kíváncsiság vett rá, hogy igent mondjak, hiszen még sohasem ültem motoron (legalábbis nem emlékszem rá). Hamar leértünk, a hátsó kerék persze alaposan összesározott, a völgyben a patakon is áthajtottunk. Úgy gondoltam, az aszfaltúton, Balán alatt, már nem lesz gond, hamarosan felvesznek. Nem így történt. Sokáig stoppoltam, míg beláttam, hogy ez így nem lesz jó, hiszen annyira gyér a forgalom, kénytelen voltam bekapcsolni telefonomat és segítséget kéri Karcfalváról, így édesapám (aki már ivott aznap) értem jött kocsival. Amikor ezeket az utolsó mondatokat írom, már jóval több, mint egy év eltelt, igazából azért fejeztem be, mert már csak kevés volt hátra belőle.

Az idén különös módon összecsúsztak az események, május 1-e csütörtökre esett, így hosszú hétvégét kaptunk, utána kezdődtek az érettségik, egy hét szünetem lett, ami alatt hazautaztam. Persze, alaposan meg kellett dolgoznom érte. Az utolsó napok megfeszített munkával teltek, hogy mindennel elkészüljek; ráadásul nem csupán az iskolai dolgokat kellett pontra tennem, hanem a kertet meg a házat is, ugyanis Ildi érkezésére számítottam. (Ez külön történet: meg kell írnom neki, ha legalább egy napra elmegyek innen, mert csak akkor hajlandó idejönni. Ezt most megtettem, mire a válasz: "Köszönöm a szíves tájékoztatást." Az egész egy rossz vicc... aztán el sem jött.)

Szóval az utolsó napok: már jóval a zárás előtt megírtam az ellenőrzők nagy részét - ez is nevetséges, iskolánk iszonyú hosszú nevét nem lehet pecsételni, minden alkalommal újra és újra le kell írni (3 soros), ha jól emlékszem, 19 tantárgyuk van, akad olyan, amelyiknek a neve 5-6 szóból áll. Szombaton osztályvizsga távon, későn zárunk, talán 7 óra körül végeztünk. Hétfőn osztályvizsga a két nappalis végzős osztályban, ami szintén sokáig tart. Kedden a szakiskolai osztályomnál zárunk, amit sikerült hamar megejteni, viszont délután kijött az egyik osztály szerenádot adni, ami ugyancsak elhúzódott. Közben a kertben lenyírom a füvet, rendbe rakom a mellékhelyiségeket, a házat, írom a bizonyítványokat stb. Másnap délelőtt végig az adminisztrációt folytatom a suliban és még nem végzek teljesen. Délután ballagás, majd este buli. Annyi eszem/ időm sem volt, hogy átgondoljam a dolgokat, így aznap háromszor (!) mentem be a suliba. Az esti buli példátlan: először viccnek vettem a dolgot, aztán rájöttem, hogy komoly: hiába volt még több nap az érettségiig, a hosszú hétvége miatt a sulit bezárják, ezért aznap este kellett befejezni mindenkinek az iratait. Jellemző módon ez nekem sikerült elsőnek, habár legutoljára volt a zárásom, és több mint kétszer annyi tárgyat kellett beírnom, mint a gimis osztályfőnökök. Kissé zavaró, hogy az egyik kolléganő, akinek - amint már említettem - szombaton zártuk az osztályát, még sehol sem tart, ráadásul arra alapoz, hogy majd segítek neki - így is történik. Ennek ellenére nem végzünk éjfélig sem (így másnap reggel ki kell nyitni az iskolát és a kollégáknak be kell jönniük). Kint zajlik a buli, bent ideges hangulatban lázas munka folyik. Időnként egy-egy diák kérleli, hogy menjünk ki. Laza vagyok, hiszen már "régen" végeztem, így több alkalommal is kilépek az udvarra, és velük ropom - ez kell nekik. Iszom valamennyit, talán többet a kelleténél, kissé szédülök a végén, de nincs semmi gond, sokat tudok segítek az osztályfőnököknek. Éjfél tájban visszahozatom magam, és tulajdonképpen akkor kezdek csomagolni a hazaútra. Másnap reggel Budapestről megyek egy stoppoljonline-on megbeszélt kocsival.

Az a tervem, hogy menjünk haza Csíkba, idős nagyszüleimhez, a szüleim azt javasolják, már másnap keljünk útra. Előbb Székesre nézünk be, ahol nem győzöm csodálni, mekkora munkát végez édesapám a maga 70 évével a kertben, utána meg a Maros völgyén haladunk felfele Gyergyó majd Csík felé. Az az ötletem támad, hogy néhány órára lépjek ki az egyik völgybe.

Nincs túl sok időnk, a délutáni órákban érünk a Maros-szorosba, egy rövidebb útvonalat gondolok ki, magabiztosan, térkép és különösebb előkészületek nélkül vágok neki az útnak. Annak idején több ízben jártam a Zászpáson, egyszerűnek tűnik a dolog: addig megyek felfelé a völgyön, amíg el nem érem a csúcsot. Egyik emlékezetes kirándulásom vezetett ide valamikor a kilencvenes évek első felében. Az akkori társaságból a többségről semmit sem tudok, azt sem sejtem, milyen országban élhetnek. Az egész kirándulásból a hideg az igazán emlékezetes, előtte és utána is jártam abban a völgyben, de az a farkasordító hideg felejthetetlen marad. Csupa hosszú hajú fiatalember... emlékszem egyikünk hatalmas sörényére, ami a sapka alól kitüremkedett: a rárakódó dértől Mikulás-szerű jelenséggé változtatva az illetőt. Másikunk arcát kamaszkori kiütések "ékesítik"; ezekről apró jégcsapok lógnak. Az egész valószínűtlenül távolinak tűnik, a társaság különleges fickóból állt, nagy dumásokból, felelőtlen, lázadó fiatalokból, akik önmagukban is elég sajátos látványt nyújthattak, ám ezzel a téli díszítéssel, azt hiszem, szürreális jelenség lehettünk. Mára talán már ez az emberfajta is megritkult. Rémlik, mennyire csillogott a hó, különösen odafent, amikor kiértünk a völgyből a tisztásra és egy ház mellett letelepedtünk a szikrázó napsütésben, szemben a Kelemen-gerinc gyönyörű lehetett, fölöttünk, nem túl távol a csúcs várakozott. Elővettük az otthonról hozott harapnivalókat: az alma kőkeménnyé fagyott, nem lehetett harapni, a szendvicsekben a vaj eljegesedett, csikorgott a fogaink alatt. Soha nem tapasztaltam hasonlót. A meredek oldalban a kemény havon csúszkáltunk, emlékszem, mai szemmel kissé gyerekes módon, szertelenül viselkedtünk, de ott, abban a ragyogó időben mi mást tehettünk volna?

Most egyedül vagyok, nem tudom, hány éve jártam itt utoljára? 15-20? Nem gondolok a múltra, mindezt csak most, több héttel később elevenítettem fel az írás kedvéért. Sietnem kell, nincs túl sok időm, nem emlékszem pontosan, milyen hosszú az út, a turistajelzésre kiírt idő számomra nem egészen mérvadó, hiszen - ha szükséges - jóval gyorsabban tudok haladni. Romániában is hosszú hétvége van, a völgy alján található néhány hétvégi házba kijöttek a tulajok, de amint elhagyom őket, senkivel sem találkozom. Jó állapotban levő jelzés fogad: ezt fogom követni. Igen ám, de egy idő után a patak összezsugorodik és már nem a medrében, hanem az úton folyik. Nincs bakancsom, valamiféle tornacipőben vagy futócipőben (nem tudom, pontosan miként hívják) igyekszem megtalálni a legszárazabb részt, de nincs elég időm meg kedvem sem óvatoskodni. Meglepő, hogy egy apró erecske miként képes kitölteni egy annyira széles utat. Illetve már nem is útról van szó, hiszen mire föleszmélek, a völgy véget ér, és gyakorlatilag egy gépnyomon haladok, valamiféle fakitermelő jármű hagyhatta, az biztos, hogy a jelzést elvesztettem. Túlságosan lekötött a saras út. Fejem fölött a gerinc magasodik, de semmiféle ösvény nincs, csupán a nyom vezet fel valószínűtlenül meredeken a hegynek. Ekkor kellene értelmes döntést hoznom, de nem teszem: konokságom tovább visz: valamiféle hiú reménnyel áltatom magam, hogy majd odafent találok valamiféle csapást, esetleg jelzett utat. Sejtem, merrefelé van a Zászpás, talán átmehetek oda. Túl messze vagyok azonban "mindentől", esélytelen a vállalkozás: a meredeken négykézláb kapaszkodok felfelé, meg-megcsúszok, ágakba, gyökerekbe próbálok kapaszkodni. Kiérek a völgyből, közvetlenül a gerinc alá, felmegyek egészen az élre, de nincs ösvény, aztán újra alább ereszkedek, ahol reménytelibbnek tűnik a hely, ismét kimászok árkon-bokron keresztül, majd újra megismétlem a mutatványt, de hiába. Jutalmam mindössze annyi, hogy a hegyoldalban való szerencsétlenkedésem közben egy helyről, a ritkás fák közül rálátok szemben a Kelemen-gerincre: ragyogó napsütésben, gyönyörűen sejlik fel, tiszta lenne a kilátás, ha ez a sok fránya fa nem zavarná (!). Közvetlenül a főcsúcs környékén még jókora területet hó borít. Eddig nem gondolkodtam rajta, mit keresek itt? Talán nosztalgiázni jöttem? Talán azért, hogy gyönyörködjek? Talán keresek valamit, amiről magam sem tudom még pontosan micsoda? Felvillan bennem, micsoda lehetőséget, látványt hagyok ki éppen, egyre inkább sajnálom, hogy elvétettem a völgyet, a Zászpás csúcs egy olyan sziklás magaslat, ahonnan nem csupán a Kelemen, de a Görgényi gerincet is belátni! Még ekkor sem fordulok vissza, teszek néhány (hamvába holt) kísérletet. Olyan helyre jutottam, ahol ritkán fordul meg ember, rengeteg szarvasürüléket látok, fácánszerű hangot hallok - nyírfajd lehet, később megtermett baglyot pillantok meg egy ágon. Csodálkozom, amiért a helyén maradva figyeli, amint a meredek oldalon törtetek felfelé, majd lefelé ugrálok - ő tán éppen rajtam morfondírozik: ki vagyok és mit keresek ott? Végül feladom a hiábavaló erőlködést és visszatérek a völgybe: annyi előnye azért volt a csatangolásnak, hogy valamivel alább érek vissza a patak mellé, így nem kell olyan sokat tapicskolnom a sárban, mint felfelé jövet. Aztán hamarosan megtalálom a helyet, ahol a jelzés egy másik patak mentén vezet tovább, ráadásul sokkal kényelmesebb terepen, jól kitaposott ösvényen haladok jó darabig, a patakocska is rendes medrében csörgedezik - szinte szaladva teszek meg egy jókora távolságot, hátha kiérnék egy havasi tisztásra, de túl messze vagyok, pedig annyival kellemesebb ez a völgy. Szüleim a Maros mellett várnak rám a kocsiban, nagyszüleim kb. 80 km-re a vacsorával - nem várakoztathatom meg őket. Lassan magam mögött hagyom a völgyet, visszaérek a Maroshoz, amibe a patak éppen a vasútállomás mellett ömlik bele; egy élelmes vállalkozó kihasználva a jókora épületet, vegyesboltot nyitott, édesanyám éppen vásárol benne. Egy másik alkalom jut eszembe, szintén kb. 20 évvel ezelőtt lehetett, amikor valamiért hosszú ideig vártuk a vonatot. Nem emlékszem kivel jártunk itt és merre pontosan, hiszen a szemközti oldalon, a Kelemenben is több túrát tettünk innen Nyágráról, a Sólyom-sziklán többször jártunk. Előttem van, amint hosszasan néztem egy horgászt szemben, a folyó túloldalán. Nem tudom, most képes lennék-e rá, de akkor, fiatal fejjel, érdekes módon lekötött. Jelentőségtelinek tűnt.

Nem mintha különösebben büszke lennék rá.

Összecsaptam az egészet, ráadásul elég nyomasztó hangulatban. Azok, akik a legfontosabbak számomra, három gyerekem, és anyjuk, nem lehettek ott, pedig tudom, mennyire jól telt volna. Ez lehangol, bár azt hiszem, ennek semmi nyoma sem volt, nyugodtan, sőt kifejezetten vidáman viselkedtem, sokat táncoltam. A beszédet végig tagoltan, egyetlen nyelvbotlás nélkül mondtam végig, bár közben is eszembe jutottak. Talán kissé remegett közben a kezem - ugyanis sajnos papírból beszéltem, amit eléggé szégyellek.

"Tisztelt vendégek: rokonok, barátok! Kedves diákok, kollégák!

Itt állunk, hogy megmutassuk magunkat. Most (még) nem a tantárgyi tudásról kell számot adni, arra (majd) az érettségi vizsgákon kerül sor. Ez az alkalom látszólag egészen másról szól. Táncolunk.

De hát mi a tánc? Maga az élet: rophatjuk egyedül, szabadon, csak a zenére figyelve, próbálhatjuk párosan járni, ami szép lehet, ám figyelni kell egymásra, nehogy például a másik lábára lépjünk. Táncolhatjuk körben vagy sorban állva, átadva magunkat a mozgás, az összekapaszkodás felhőtlen örömének.

És mi a szalagavató tánc? Hát maga az iskola. Osztályok műsorait láthatják, egy-egy olyan közösség mutatja meg magát, amely itt alakult ki a Mikesben néhány év alatt. Mire tanít a tánc, mire tanít az iskola, ha nem arra, hogy figyeljünk egymásra. Hiszen nincs más választásunk, osztálytársakként, tanárokként nap mint nap, hétről hétre együtt vagyunk, és közösen mutatjuk be táncunkat. Ez a közös lét gyakran mintha kényszer lenne, sokszor mintha menekülnénk az iskolából, pedig csakis egymástól kaphatjuk meg azt a megbecsülést, figyelmet, amire szükségünk van, ami nélkül oly nehéz élni. Tanár a diáktól és kollégáitól, diák a diáktól és a tanártól. Egyedül vagy akár szűk körben az ember sokkal nehezebben, sőt talán sehogyan sem bontakoztathatja ki képességeit, válhat felnőtté.

Kényszer és lehetőség ez – csakúgy mint a táncunk.

Kényszer, hiszen egy hagyomány folytatásáról van szó, melyhez csatlakoznunk kell. Ráadásul a tánc sok gyakorlást igényel, és szintúgy sok tanulásra van szükség a középiskolai tanulmányok sikeres befejezéséhez. Ha nem akarunk csalódást okozni a közönségnek, ha nem akarnak kudarcot vallani tanáraik előtt, nincs más lehetőségük. Csak az áldozatos, kitartó munka hozza meg gyümölcsét. Bízunk benne, hogyha majd kikerülnek a Mikes többé-kevésbé védő falai közül, akkor is tisztességes módon tudnak majd boldogulni. Ha valahol, itt biztosan nem lehet csalni, nincs mód puskázásra: a reflektorfényben mutatjuk be táncunkat, ahol számtalan szempár szegeződik ránk, úgy érezzük, azonnal észreveszik, ha elvétjük a lépést, amivel ráadásul társainkat is megzavarhatjuk. Sok munka áll tehát mögöttünk: tanulás, hiszen kiérdemelték,  hogy végzős diákok legyenek, és táncpróbák, melyekkel a nagy estére készültünk.

A tánc, az iskola azonban nem csak kényszerű munka, sőt elsősorban nem az, hanem lehetőség. Lehetőség a tánc, meg az iskola, hiszen számos barátság szövődik itt, egy olyan korban, amikor még fiatalok és nyitottak, tán még az idősebbek számára is fontos kapcsolatok alakulnak. Lehetőség, hogy megmutassuk magunkat, hogy bebizonyítsuk, mire vagyunk képesek. A zene, a mozgás, az együttlét örömét jelenti, a felszabadultságot, a kipirult arcokat. A szalagavató pedig remélem csak egyike lesz a sok Mikeshez kötődő kellemes emléknek.

Végül, utolsósorban köszönöm önöknek: szülőknek, családtagoknak, barátoknak, akik nélkül mindez nem jöhetett volna létre. Közönség nélkül nem állhatnánk itt, hiszen kinek táncolnánk? A hozzátartozók támogatása nélkül pedig szintén nem állhatnánk itt, hiszen ők voltak azok, akik jóban-rosszban támogatták felkészüléseteket. Kiemelném az esti és levelező tagozatos diákokat, akik gyakran már családosan, szülőkként, munkahely mellett választották az iskolapadot. A mellettük állóknak különösen nagy türelemre, megértésre van szükségük.

Köszönjük és számítunk bátorításukra, buzdításukra, biztatásukra...

hiszen ma este mulatni akarunk, feledni a tanulást, a próbákat. Tudjuk: nincs mitől tartanunk, biztosan ügyesek leszünk majd – és nemcsak ma: bízunk benne, az év végi vizsgák és az érettségi is sikerülnek majd.

Kezdődjék hát a tánc!"

Természetellenesek lennének azok a vallások, amelyek mintha lemondásra, pl. a vágyainktól, a bűnös késztetéseinktől való lemondásra szólítanak fel?

Mintha valamiféle életidegen, elvont, mesterséges irányba igyekeznének a hívőket terelni.

Mintha túlságosan felfelé, el, egy másik világba irányítanák figyelmünket, mintha megfeledkeznénk magunkról, a földről, amelyen élünk, és amely éltet minket.

Nem tudom, melyik rosszabb, a testi, a lelki, a szellemi szenvedés? Ezek persze összefüggnek, nem könnyű elválasztani őket egymástól.

Mit jelent embernek, lenni, egyszerre kis és nagybetűs embernek, a közösség részeként, ugyanakkor kitűnve sajátos tulajdonságainkkal, bátran vállalva különbözőségünket, egyediségünket?

Mit jelent embernek maradni, akkor, amikor egyszerűbbnek tűnik idomulni egy rossz közegbe?

Mit jelent az emberi méltóság? Van egyáltalán jelentősége? Érdekel-e valakit, mennyire nagylelkűek, áldozatkészek, önzetlenek vagyunk? Vagy mindez csak saját lelkiismeretünk megnyugtatására való?

Miért érdemes élni? Mi az, ami életben tarthat, akkor, amikor minden körülmény kilátástalanságot, reménytelenséget sugall? Talán a bennünk lévő "életösztön", valami megmagyarázhatatlan belső erő, késztet kitartásra? Vagy egyszerűen a félelem a haláltól, annak pillanatától, a fájdalomtól, meg az utána következő ismeretlentől?

Mit jelent a "jó"-ság, ill. a "rossz"-aság? Mi az oka ezeknek, mi az, ami rávesz, bizonyos fajta viselkedésformákra, mondjuk olyanokra, amelyek neveltetésünkből, a társadalmi elvárásokból nem következnek? Miben nyilvánulnak meg?

Mihez/kihez mérhetjük magunkat?

A történelem az történelem, a múltról szól. Nem nyújt látványos segítséget a ma sokak által fontosnak tartott kérdésekben, mint a "munkahelyteremtés", gazdasági növekedés stb. Bár természetesen képes arra, hogy valamikor működő mintákat mutasson számunkra, néha akár meglepően korszerűnek tűnő üzeneteket hordozhat egy régmúlt korszak, de ne legyünk naivak, ezekre az üzenetekre nem igen figyel oda senki, szakmai munkák lapjaira száműzve alusszák örök álmukat.

A történelem az történelem, a múltról szól, egy másik korról. Ha csupán az ún. rendszerváltoztatás idejére gondolunk, mennyi különbség ötlik a szemünkbe! Hát még ha távolabbi évszázadokra vetjük pillantásunkat. Nem szabad, nem lehet saját mai fogalmaink, politikai viszonyaink alapján ítélni. Elsősorban belülről, saját értékrendje szerint lehet egy bizonyos kor személyiségeit, eseményeit valamilyen szinten megérteni. Értelmetlen a mai kor értékrendjét számon kérni rajtuk, ugyanakkor érdemes megfigyelni a hasonlóságokat és a különbségeket. 

Minél közelebbi egy történelmi korszak, elvileg annál egyszerűbben megérthetjük, annál ismerősebbek az általuk használt fogalmak, megélt érzések, megálmodott vágyak stb. Ennek ellenére talán éppen Magyarország 20. század történelme a legvitatottabb, amiért véleményem szerint a magyarországi közbeszéd túlpolitizáltsága a felelős. Tulajdonképpen már elég rég óta ez a helyzet, hiszen a második világháborút követően egy szélsőséges ideológia elvárásainak megfelelően kellett véleményt alkotni a múltról, az ún. rendszerváltozást követően pedig a kialakuló, és egyre inkább megmerevedő szekértáborok korában cseppet sem könnyű árnyalt véleményeket hangoztatni. Talán nem "csak" a politika a felelős mindezért, ebben a "mediatizált", vagyis a különböző médiumok (elvileg közvetítő közegek) által uralt világban, amiben élünk, az ember könnyen elcsábulhat és hajlamos úgy látni a világot, az embereket, ahogyan azt a gagyi filmek, infantilis tv műsorok, és a minket folyton hülyének néző politikusok mutatják. Vagyis fekete-fehérben. Bizony nagy a kísértés, hiszen annyira egyszerűnek tűnik így minden: vannak a jók meg a rosszak, mi meg ők, az igazi magyarok és az árulók, a jobboldaliak meg a baloldaliak stb.

Pedig csak jobban szét kellene néznünk: hús-vér emberek vagyunk, és ilyenek vesznek körül, és nem volt ez másként a múltban sem. Ha meg akarjuk tudni, ki volt Horthy, Rákosi, Kádár, Nyírő József, Wass Albert stb., figyeljünk oda rájuk. Elemezzük azt a kort, ill. azokat a korszakokat, amelyekben éltek, azokat a szerepköröket, amelyeket betöltöttek, azokat a külső-belső elvárásokat, amelyekkel szembesülniük kellett. A politikusok esetén az elsődleges talán annak a mozgástérnek a felvázolása, amelyben tevékenykednie kellett, a nemzetközi erőviszonyoknak, a Magyarországra nehezedő külső erőknek a számbavétele. Ezek után nézhetjük meg azt, hogy mit tett, olyasmit, amit nem tehetett, aminek nem volt különösebb realitása a korban, pl. nem kérhetünk rajta számon. Egy-egy döntés kiragadása nem szerencsés, csakis összefüggéseiben érthető meg, és magáról, az érintett személyről lehetőleg ne hozzunk ítéletet. Konkrét döntései kapcsán elmondhatjuk véleményünket: talán másként is tehetett volna, és annak talán "jobb" következményei lettek volna, de mindez természetesen csak feltételezés.

Most olvasom egy ún. "baloldali" szerző tollából: „a nemzeti öntudat a korszak olyan meghatározó ereje, ami még a szabadság és az egyenlőség gondolatát is felülíró, elsöprő dinamikával rendelkezik”. Az erre született ún. "jobboldali" válaszban pedig a következő áll: „a nemzeti gondolat minden ellenkező próbálkozás ellenére az elsődleges közösségszervező erő, és hogy minden egyébről csak ebben az értelmezési keretben lehet és kell vitatkozni”.

Már a címmel gondban vagyok: kit helyezzek elébb? Férfiként nincs túl jó véleményem az "enyéimről", fülig szerelmes vagyok egy nőben, aki rengeteget csalódott a férfiakban, és úgy látom, napjainkban az ún. női erények hiánya, háttérbe szorulása okoz sok gondot - úgy döntök hát, őket illeti az elsőbbség.

Abban sem lehetek biztos, egyáltalán jogomban áll-e írni erről a kérdésről? Ismertem-e "elég" nőt "eléggé"? De most nem érdekel, itt nyugodtan írhatok (hiszen senki sem olvassa, az évek során bele-belejavítgatok), és nem tagadhatom eléggé foglalkoztat a dolog, így hát nekiveselkedek.

A főtétel, azt hiszem, valahogyan így hangzik: a nő és a férfi különbözik egymástól. Ez persze semmitmondó. Mások, a hatás kedvéért fogalmazhatnék úgy is, hogy nagyon különböznek, amivel persze már lehetne vitatkozni. A másik lényeges állítás: szükségük van egymásra, nem élhetnek a másik nélkül. Ezzel már el is érkeztünk a dolog velejéig. Az az érzésem, hogy az élet egyik legnagyobb csapása, legszörnyűbb valósága a nő és férfi mássága, ugyanakkor annak egyik legszebb ajándéka, legnagyobb öröme, hogy van egymástól különböző férfi és nő.

Talán írtam már arról, hogy nem lehet igazából megérteni, racionálisan, ésszerűen "feltérképezni" egy másik embert, hiszen az ember nem erre való, amúgy sem racionális lény. Különösen igaz ez a férfi-nő viszonyra. Ebben a helyzetben elsősorban az elfogadás a fontos, a megértésre való törekvés. Talán nem fog sikerülni, hiszen annyira különbözünk, másként gondolkodunk, látjuk a világot, mást várunk az emberektől, magunktól, más az értékrendünk stb. de mégis!

Állati ösztönök, vagy miféle erők azok, amelyek egymás felé, szó szerint egymás karjaiba taszítják őket? Örök harc és örök vonzalom, gyűlölet és szeretet (Goethével: vonzások és választások) a sorsunk. Egyáltalán mekkora a különbség? Igazán azt tudjuk gyűlölni, akit szeretünk, ő fontos nekünk, az ő viselkedése (pl. hűtlensége) fáj igazán.Persze minderről sokan és sokat írtak (pl. Ady vagy József Attila).

Egy honlapon hirdettek "szabadfogású publicisztika" versenyt bizonyos témákban - az egyik témája: Amikor a zöld szürkévé válik, amikor a szürke zölddé válik. Írtam, talán azért, mert a határidő miatt be kellett fejeznem, volt rajtam némi külső nyomás, elvárás. Nem állítom, hogy elégedett vagyok az eredménnyel (ezekben a napokban elég sok "kavarás" volt az életemben) mindenesetre közlöm:

A zöld zöld, a szürke szürke

Sokan szidják a zöldeket. Például azért, mert folyton „világvégét jósolnak”, „mindenbe belekötnek, csak bírálnak”, biztosan valamilyen gazdasági érdekcsoport támogatja őket, az éghajlatváltozásról papolnak, amikor az nem bizonyított, ill. már máskor is volt, meg amúgy, mi emberek képtelenek vagyunk elpusztítani a bolygót, hiszen nálunk sokkal hatalmasabb, biztosan túlél majd minket: „a Föld nem szorul ránk.” Az örök szkeptikusok (nem teljesen alaptalan) szavai ezek, akik minden mozgalom lelkes tagjaiban valamiféle elvakult, korlátolt fanatikust látnak.

A „zöldség” szerintem elsősorban szemléletet jelent. Talán éppen annak a felismerését, mennyire kifakultak a különböző színek, amelyekkel igyekeznek minket elvarázsolni. Nem elsősorban a természetről szól, felismeri, hogy annak semmibevétele, gátlástalan tönkretétele az emberi társadalom működéséből következik, tehát azzal, az együttéléssel van gond. Hiszen miféle társadalom az, amely egyre fokozódó mértékben teszi tönkre saját létfeltételeit, amelyben a „fejlődés” egyet jelent a pusztítással, amelyben tudathasadásos politikusaink egyszerre beszélnek a „természeti erőforrások” és az azokat tönkretevő beruházások fontosságáról, amelyben a jólét egyre nagyobb kiszolgáltatottságot és szeméthalmokat eredményez? Ezt akarjuk?

Vessük el a hamis dilemmákat, amelyek szembeállítják az embert a természettel, egyfelől a szabadságot, a hagyományokat, a helyi, nemzeti érdeket, a szegénységet másfelől a korlátozó, „modern”, világméretekben gondolkodó (globális), gazdag országokban „divatos”, környezetvédelmet. Az a folyamat, amit környezeti válság néven szoktak emlegetni, éppen eléggé sújt mindenkit, és arra mutat rá, értelmetlen ez a szembeállítás.

Arra kellene rákérdezni, hogyan kerülhettek ezek egymással szembe. Hogyan válhatott a szabadság az önző pusztítás szabadságává? Miként lett a hagyomány egyesek számára, meghaladott szokásokhoz való görcsös ragaszkodássá? Hogyan kerülhet gyakran szembe egy-egy kisebb közösség érdeke az ország, vagy éppen az élővilág érdekével? Miért gondolhatják egyesek, hogy nemzeti szempontjaink ellentétbe kerülhetnek a Föld „szempontjaival”, hogy a természetre való odafigyelés a módosak kiváltsága, szegényebb helyeken nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust?

Rendszeresen kinevetik pl. a naiv, lelkes zöldeket, akik „meg akarják váltani a világot”. Akarja a fene, mondom én. Bőven elég lenne, ha helyben: egy városban vagy akár egy faluban érnénk el komoly előrelépést. A sok helyi eredményből, a sikeres közösségekből tevődhet össze a sikeres nemzet, ország, így van remény az ún. „globális problémák” orvoslására, hiszen ezeket csakis helyben lehet megragadni, kezelni (szép magyarsággal: globalitás helyett lokalitás).

„Helyben” is volnánk, ugyanis éppen ez az egyik fő gond. Gyakran nem helyi szinten gondolkodunk, sokkal egyszerűbb távoli, elvont dolgokkal foglalkozni, aláírásgyűjtést szervezni az amazóniai erdőirtások ellen vagy az afrikai éhezőkön sajnálkozni, mint körülnézni a saját házunk táján és tenni valamit. Teendő ugyanis rengeteg lenne.

Sohasem értettem, miért nincs nagyobb visszhangja a zöld gondolatoknak Erdélyben? Nem fért a fejembe, hogy itt, ahol a természet oly bőkezűen osztogatta kegyeit, a táj érzékelhetően körülvesz minket, sok helyütt még valóban a természetben, azzal együtt élnek az emberek, miért nem értékelik ezt igazán? Ahol Tamási Áron nevezetes sorai születtek, miért nem értik, mennyire fontos az „otthon”, tartozni valahová, egy közösségbe, emberek közé, egy tájba, egy helyhez, felelősséget vállalni ezért a közösségért, ezért a helyért, megbecsülni azt. Nem védeni kellene a természetet, ápolni a hagyományokat (hogy kapcsolódjak az előző írásomhoz) hanem értékelni, élni benne és vele, alakítani és továbbadni.

Szerintem ezek a „legtermészetesebb”, legközönségesebb gondolatok, a legősibbek is talán, és mégis annyira újszerűen hatnak most a 21. században, amikor sokan képernyőkhöz szegeződve valamiféle képzeletbeli világban tengetik szánalmas életüket, és gyakran sokkal többet tudnak a világ valamely távoli pontjáról, egy-egy hírességről, mint a szomszédjaikról, a közvetlen környezetükről.

A zöld zöld marad, ahogyan mindig az volt, a szürke pedig szürke, mint örökké.

 Egy honlapon hirdettek "szabadfogású publicisztika" versenyt bizonyos témákban - az egyik a címbeli volt. Írtam, talán azért, mert a határidő miatt be kellett fejeznem, volt rajtam némi külső nyomás, elvárás. Nem állítom, hogy elégedett vagyok az eredménnyel, mindenesetre közlöm:

Keleti folk - a mi zenénk?

Társadalomtörténeti okok miatt mifelénk a 20. század második felében még sok helyütt élő műfaj a népzene, a változások jóval később értek el ezekre a tájakra, az életforma, az egész kultúra nagyon sokat megőrzött hagyományos kereteiből, formáiból. Így aztán Erdélyben rendkívül színes és értékes népzenei anyag maradt fent, sajátos zenei nyelv, amelyet szorgos gyűjtők igyekeztek megmenteni az utókornak.

Korábban Bartók és Kodály azt gondolták, az általuk felfedezett „zenei kincseket” úgy tudják átadni egy szélesebb közönségnek, ha az ún. komolyzene nyelvére ültetik át, ezáltal hangszereléseik, kórusra írt feldolgozásaik meglehetősen eltávolodtak az eredetitől. Kodály a népzenét igyekezett bevezetni az iskolai oktatásba, de az általa kidolgozott módszerrel – most már kijelenthetjük - nem sikerült áttörést elérnie.

 A Magyarországon kibontakozó táncház-mozgalom viszont komoly változást hozott: a hetvenes évek fiataljainak egy része felvállalta az eredeti népzenét, annak hangszereivel, stílusával, idős előadóival együtt, és kiderült, erre jelentős igény van; máig élő, sőt mondhatni virágzó „mozgalom” bontakozott ki. A magyar minta elterjedt Szlovákiában és Lengyelországban, néhány hónapja pedig a magyar táncház, mint módszer, felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára. Jellemző módon a „nagyvilág” sokkal inkább kíváncsi népzenénkre, mint popzenénkre, akadtak magyar pop-együttesek, akik időnként kísérletet tettek a nyugati áttörésre, de nem sok babér termett számukra, míg népzenészeink a világ számos pontján rendszeresen megfordulnak. Sikertörténet, mondhatnánk.

Másfelől közelítve azonban árnyaltabb a kép. Az utóbbi évtizedekben hatalmas változás ment végbe itt mifelénk, „keleten”. Korábban kétségtelenül többé-kevésbé szerves és sokszínű népi kultúráról beszélhettünk, falusi lakodalmakon, szüreti bálokon népzenére, esetleg nótákra ropták a táncot. Ma azonban főleg egy szűk városi értelmiségi csoport tartja életben az idősektől tanult zenét, táncokat; valóban „életben tartásról” van szó, vagyis arról, hogy zenei hagyományaink fennmaradjanak.

Ennek a zenei anyagnak a szerepe, helye megváltozott, egészen más - ha úgy tetszik, beteg - formában él tovább, ezért ápolásra szorul. (Emlékszem sok évvel ezelőtt, talán az első vásárhelyi napok alkalmával a várban felállított színpadon a műsorvezető büszkén mondta: „Ápoljuk a hagyományokat.”) Nézzük a városi táncházakat, a nyaranta megrendezett (meglehetősen drága) táborokat, ahol elsősorban városi, nagyon gyakran igen messziről, Magyarországról vagy éppen még távolabbról érkezett fiatalok viszik „vissza” az eredeti helyszínekre a dalokat, táncokat. Az idősebb muzsikusok halálával a zenészek már leginkább felvételekről hallgatják-tanulják a régiek stílusát, dallamait. Belterjes társaság, szűk csoport szórakozása ez, rétegzene (mint pl. a blues vagy a jazz). A falusi mulatságokon alapvetően modern zenét hallgatnak a fiatalok, és lassan már a korosabbak is.

Egyesek napjainkban, a jelenről szólva élő népzenét emlegetnek; megértem őket, számukra kétségtelenül fájdalmas elfogadni a valóságot, hiszen a hagyomány halódik, zenéjével együtt érdekes színfolttá vált „szép új világunk” zavaros egyvelegében. Beszélhetünk – a múltra vonatkozóan teljes joggal - magyar népzenéről, azonban be kell látnunk, a magyar emberek, a magyar fiatalok többsége nem ismeri, sőt gyakran – elnézést kérek, de tapasztalataim szerint – egyenesen borzad tőle, nevetségesnek, elavultnak tartja.

Nincs ma már népzene. Nép sincsen már. Hiányoznak azok a jelentős együtt élő közösségek, amelyeket számtalan szál köt össze - többek között a zene. A nép éppen az lenne, amely a népzenét létrehozza, alakítja és továbbadja, tehát hasonló zenei nyelvet használ. Ilyen közösségek ma nincsenek, legalábbis nem jelentős számban, így népről sem beszélhetünk.

Folk helyett tehát pop? Hiszen tulajdonképpen ugyanarról van szó: a folk népzene, míg a pop, népszerű zene. A hagyományos, élő népzene helyét átveszi a folyton változó, nyugatról jövő divatzene. A pop gyűjtőfogalom, sokféle stílust jelölhet – mikor éppen mi a menő. Nem kell szeretni, nem kell hallgatni, de „uralmát”, felsőbbségét mindenképpen el kell ismerni. Meghalt a folk, éljen a pop! Vagy mégsem?

Nyugati pop - a mi zenénk?

A popzene valóban nyugaton jelent meg, ám hamar meghódította a keletet, beszivárgott a vasfüggöny mögé, erős állami ellenőrzés mellett, kisebb-nagyobb késéssel, de nálunk is elterjedt. Mára ilyen értelemben egyetemes popzenéről beszélhetünk, ugyanakkor megmaradt a nyugati előadók túlsúlya, keleti sztárokról a világméretűvé vált „színpadon” nem igen beszélhetünk.

Valamikor úgy tűnt, a nyugatról érkezett zene válik az „új” népzenévé, hiszen ezt ismerték, hallgatták, játszották-énekelték a fiatalok, majd idővel a korosabbak. A „modern” zene átvétele menőnek, fiatalosnak tűnt, a réginek való fittyet hányást, az „öregeken” való túllépést, a saját világ felfedezését, vállalását jelentette (sok mással együtt, mint a hosszú haj, az öltözék stb). Az új látszólag leszámolt az ósdi módival, úgy tűnt, a pop át fogja venni az eltűnőben levő folk szerepét, azzá a közös, „mindenki” által ismert műfajjá válik, amely korábban a népzene volt. Kiderült azonban, nincs közös zenei nyelv, olyan műfaj, amely be tudná tölteni a népzene háttérbe szorulásával maradt űrt. Vannak, és remélhetőleg lesznek nagyszerű magyar vagy külföldi előadók, sokak által ismert dalok, de egyik irányzat sem vált annyira elfogadottá, oly mértékben népszerűvé, hogy sokan „magukévá tegyék”.

Divatzenék vannak, közös zenénk nincs. Évtizedekkel ezelőtt rengeteg olyan számra lehetett rázendíteni egy társaságban, amit sokan ismertek, kedvvel énekeltek. Különösen izgalmas időszak volt ez, hiszen egy buszos kiránduláson, hétvégi Maros menti túrán, a tűz mellett vagy a vonaton, esetleg házibulikban akár vegyesen felcsendültek népdalok, nóták, és a magyar popzene gyöngyszemei. (A fiatalabbak persze már csak a „modern” számokat fújták, ők legfeljebb az 1990-től nálunk is megjelenő táncházakban zendítettek rá népdalokra.)

Tapasztalataim szerint ma már nincs így. Volt alkalmam erdélyi, magyarországi, felvidéki fiatalokkal egyszerre együtt lenni, akadt olyan eset, amikor több tízen ültünk a tábortűz körül gitárral felszerelve, de az egy iskolából, sőt akár egy osztályból érkező barátok sem tudtak együtt énekelni valamit, nemhogy a teljes társaság. Néha-néha elkezdtek egy dalt, néhányan félénken dúdolgattak, aztán kiderült, nem tudják a szöveget és a dolog elhalt. Több szám előkerült, de az eredmény mindig hasonlóan kiábrándítónak bizonyult. Nincs ma már népzene. A pop örök, de nincs közös zenénk.

Közvélekedés szerint elbuktak szabadságharcaink, vesztesként kerültünk ki belőlük, "szerencsétlen" nemzet vagyunk, amely 500 éve folyton a rossz oldalra kerül.

Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy dióhéjban megmutassam, mik lehettek ezekben a mozgalmakban a célok, és milyen mértékben valósultak meg ezek a harc során-következtében. Nem történelmi tanulmányt írok, ami remélhetőleg nem azt jelenti, hogy felületesen, hiányosan mutatom be az eseményeket, hanem sokkal inkább azt, hogy röviden, közérthetően, világosan teszem azt.

A sort Moháccsal szokták kezdeni, amikor örökre elbukott a középkori Magyar Királyság, hiszen egysége és függetlensége (együtt) már soha nem állt helyre. Súlyos vereség volt, amit a király halála tetőzött, ennek következtében hamarosan két uralkodót választottak, az ország előbb két majd három részre szakadt. Ugyanakkor ez az a század, amikor a magyar nyelv az előzményekhez képest elképesztő gazdagságban bukkan fel , amikor a gazdaság két sikeres terméke (a marha és a bor) Európa számos részére eljut, és amikor az összetartozás tudata egyre jobban erősödik, még akkor is, ha modern értelemben vett nemzetről még nem beszélhetünk.

A Bocskai-szabadságharc sikeresnek mondható, hiszen nem volt, nem lehetett célja az ország törvényes urának detronizálása, viszont sikerült megerősítenie az Erdélyi Fejedelemséget és a királyságbeli magyar rendek jogait, biztosítani a vallásszabadságot, letelepíteni a hajdúkat és visszaadni a székelyek privilégiumait, miközben a törökkel szemben erős pozíciót vívott ki magának a fejedelem.

Bethlen Gábor és I. Rákóczi György támadásai a nyugati országrész ellen részben a Bocskai által kijelölt célokat érték el, ugyanakkor egy összeurópai háborúba bekapcsolódva, a fejedelemség nemzetközi helyzetét erősítették meg. Kétségtelenül Bethlen kísérletet tett az ország újraegyesítésére, ám abban a hatalmi helyzetben mindez nem volt reális.

II. Rákóczi György sikertelen lengyel támadása, majd az Erdély érő súlyos csapások egészen Várad elestéig bizonyították, mennyire fontos a nagyhatalmi erőviszonyok pontos felmérése.

A Rákóczi-szabadságharc elbukott abban az értelemben, hogy sem Magyarország, sem Erdély függetlenségét nem sikerült kivívnia, ám eredményeit figyelembe véve sok szempontból sikeresnek mondható: meghátrálásra kényszerítette a Habsburg-abszolutizmus, megerősítette a magyar nemesség jogait, sikerült elkerülni az országnak puszta tartománnyá való lesüllyesztését.

1848-49-ben ismét elbukott a függetlenség ügye, csakhogy az nem is szerepelt célként a forradalomban, és az akkori nemzetközi helyzetben nem is volt reális, Kossuthék - vagy talán csak Kossuth - 1849 tavaszán téves helyzetfelismerésük áldozatául estek. Sikerült viszont megteremteni a középkori társadalmi-gazdasági rendszerrel való leszámolás, egy polgári ország alapjait. Maga a bukás is üdvösnek bizonyult hosszú távon: a brutális megtorlás dacos szembenállást váltott ki, büszkeséggé vált magyarnak lenni és a következő évtizedekben jelentős magyarosodás/ asszimiláció zajlott le az országban - elsősorban a németek és a zsidók körében.

1956-ben ismét téves helyzetfelismerése áldozata lett a Nagy Imre-kormány, az utcán meghaló, majd a zsarnoki rendszer által megkínzott-kivégzett áldozatok viszont végképp bebizonyították a szocialista rendszer csődjét: az nem jelentette a nyugati kapitalista berendezkedés életképes alternatíváját.

Nem tudom, szerencsés-e ez a cím, hirtelen jutott eszembe, rögtön le is írtam.

A miért kérdés kétértelmű, a múltra és a jövőre egyaránt vonatkozhat. Azt hiszem, a nyelvtanban megkülönböztetik a múltra utaló okhatározót és a jövőre "célzó" célhatározót. De hát, kérdem én, mi az ok, ha a cél nem az?

Mi az, ami mozgat minket, amivel magyarázhatjuk tetteinket? Az emberek nagyon gyakran teszik fel maguknak és egymásnak a miért kérdést, nem vagyunk képesek beérni a jelenségekkel, a szemlélődéssel, mindennek "mögé" akarunk látni, mintha nem az lenne a lényeg, ami van, amit látunk, tapasztalunk, hanem az okozó, a feltételezett "mögöttes" szándék, erő stb. (pl. a gravitáció) Gyakran kiderül, "mily sekély a mélység", hisz nincs "semmi" a jelenség mögött, pontosabban lehangoló az egész (pl. színtan).

Mindig az okot keressük, az egyetlent, a mindenek fölött állót. Sok ilyen lehet, de a legfontosabb érdekel, ezt akarjuk megtalálni, hiszen akkor "mindent" megértettünk. Az okok hajszolása a külső és belső természetre egyaránt vonatkozik, és egyformán siralmas eredményhez vezetett. Talán túlzok? Lehet. Most inkább az ember viselkedésére gondolok (a természettudományok 20. századi vesszőfutásáról sok helyütt olvasni). Gyakran igen súlyos, ha úgy tetszik, életbevágó kérdés lehet a miért, hiszen csalódásunk, fájdalmunk magyarázatot kíván. Még ha elismerjük a sokféle lehetséges tényezőt, akkor is valamifajta rangsort szeretnénk felállítani közöttük.

A pszichoanalízis - ha jól értelmezem - azt mondja, ha meg akarunk érteni valakit, a múltjában kell kutakodnunk. Azt kell tudnunk, honnan jött, kik a felmenői, milyen körülmények között nőtt fel, milyen fontosabb hatások érték stb. Elegendő-e, ez? Nyilvánvalóan sok mindent örököltem, rengeteg tulajdonságomat szereztem innen-onnan, de mi mozgat most? Elsősorban a múlt lenne, ami meghatározza gondolataimat, lépéseimet?

Most került a kezembe Jung egyik válogatás-kötete. Azt írja, "a világ és létünk teljességgel irracionális, és sohasem tudjuk bebizonyítani, hogy racionálisnak kell lenniük". Másutt: "az emberi élet nagy döntései sokkal inkább az ösztönöknek és egyéb titokzatos, tudattalan tényezőknek vannak alávetve, mint a tudatos önkénynek vagy a jó szándékú bölcsességnek." Lehangoló azok számára, akik valamifajta értelmes magyarázatot, ésszerű megértést várnak.

"A jelent és a voltat annak fényében látom, hogy miként szólítom meg a hozzám eljövőt... Minden a jövőben kezdődik." Vajda Mihály szerint Heidegger a halálhoz, a Semmihez való megzavarodott viszonyra gondol. Számomra arról van szó, merre tartok, mit akarok, milyen céljaim vannak... és igen, az is egy fontos cél lehet, hogy megfelelően készüljek fel a halálra, készen álljak rá, ha eljön az idő. Hogy tudjam, megtettem, amit lehetett, kihasználtam képességeimet, megtaláltam a helyem, a feladatom stb.

Élj, ne érts! (Jól hangzik.) Talán erre vonatkozik a "boldogok a lelki szegények" megjegyzés?

Beszélgetések, internetes kommentelések gyakran fulladnak indulatos vitákba, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy igazából a másik meggyőzése folyik. Talán a férfiakra inkább jellemző az intellektuális párbaj, amelyben a "győzelemnek" rendelnek alá mindent. A másik szavaira azért figyelünk, mert valamiféle következetlenséget szeretnénk találni bennük, igyekszünk rámutatni hibáira, megszégyeníteni őt, saját gondolatainkat annak érdekében mozgósítjuk, hogy minél meggyőzőbben tudjuk cáfolni az "ellenfelet", minél jobban bizonyítsuk saját igazunkat. A végeredmény a legfontosabb: ki bírja tovább, ki fullad ki hamarabb, kié az utolsó szó?

Egy időben sokat gyakoroltam ezt a műfajt, így valamennyire tisztában vagyok vele. Elég korán felismertem szánalmas voltát, de nem volt könnyű túllépni rajta. Idővel sikerült. Egyfajta "egzisztencialista ugrás" kellett hozzá. Most jutott eszembe ez a kifejezés, talán később még átgondolom használatát, most alkalmasnak tűnik annak kifejezésére, hogy valamifajta gyökeres fordulatnak kell beállni az ember szemléletében ahhoz, hogy megrögzött szokásain túllépjen. Úgy érzem, nekem néhány téren sikerült. Ezt sajnos gyakorlatilag senki sem érzékeli, annyira elszigetelt életet élek, de azért legalább ilyen formán beszámolok róla. Szóval ma már másképpen látom a dolgot. Az interneten időnként kemény ütésváltásokba keveredek, de az értelmes érvekre igyekszem odafigyelni.

Az "igazi" beszélgetés valamifajta nyitottságot feltételez, amikor az ember szellemileg képes megnyílni a másik felé és számára. Egyrészt hozzá-neki beszél, másfelől viszont figyel rá. Most ez utóbbi a fontosabb. Figyel, tehát megértésre törekedik, hiszen a másik fejében lenni kell valamiféle rendnek - "értelmes" emberek esetén legalábbis ezt feltételezzük, kevésbé értelmesnek éppen azokat tartjuk, akiknek zavarosak a gondolatai, nem tudunk kiigazodni rajtuk - ami persze saját hibánk is lehet. Megéri figyelni, mert minél több ember gondolkodását ismerjük meg, annál színesebben látjuk a világot, esetleg egyértelműnek tűnik, hol hibáznak, esetleg visszautasítjuk álláspontjukat, de igyekezzünk követni őket. Ha ők végig tudtak menni egy úton, mi magunk is követhetjük őket gondolatban. Az az érzésem, minél több álláspontot ismerünk meg, annál jobban megértjük az illető kérdést, tkp-pen a világot, benne saját magunkat. Újra és újra arra kényszerülünk, hogy átgondoljuk, felülvizsgáljuk álláspontunkat, megkérdőjelezzük korábbi nézeteinket, változtassunk rajtuk vagy esetleg megerősítsük őket. 

Mennyire idegen az egész. Magyar nyelv és irodalom szövegértésből olyan tanulmány-részletet kellene kivesézni, amit ezek a fiatalok, idősebbek (hiszen számos esti, távoktató tagozatos felnőtt is ül a padokban) soha nem vennének a kezükbe, tartalma egyáltalán nem érdekli, nem érinti őket. (Az a tapasztalatom, hogy az időszerű politikai eseményekről sem tudnak semmit.) Szövegalkotásban érvelésként olyan kérdéseket feszegetnek, amelyek (sajnos) nem igen foglalkoztatják őket, az elemzésre, összehasonlításra kijelölt műveknek már a nyelvezete idegen számukra, a bennük ábrázolt világ, szemléletmód pedig végképp letűntnek, avittnak számít. A többi tárgyból sem sokkal jobb a helyzet. A matematika csupa elvontság, az életszerűnek, gyakorlatiasnak szánt feladatok gyakran szánalmasan bonyolultak. A történelem végképp feleslegesnek tűnik, hiszen ez a mostani nemzedék szinte teljes mértékben a jelenben él, a múlt számukra semmiféle jelentőséggel nem bír, nincs köze az életükhöz (legalábbis nem érzékelik) és nem érdekli őket.

Mire szolgál ez az érettségi? Mire való érettséget bizonyít? Miféle "hasznát" veszik? Vagy csak a papírért volna az egész? Azért, mert kell... Kell iskolába járni (tankötelezettség van egy bizonyos korig), kell a bizonyítvány a továbbhaladáshoz, az érvényesüléshez stb. Ez volna a válasz? Ez volna a végső érv?

Persze, ha meg akarjuk érteni, miért éppen olyan az érettségi követelményrendszer, amilyen, nem árt mindezt a "másik fél" szemszögéből is megközelíteni. Véleményem szerint, mindennek nagyrészt "történeti" okai vannak: az oktatási rendszerben kialakult bizonyos tantárgyak összessége, kialakult közöttük valamiféle rangsor is. Az iskola egyfajta alapműveltséget kellene nyújtson, olyan alapot, amelyről el lehet igazodni a világban. Az anyanyelv elsajátítása, az egyetemes és magyar irodalom kiemelkedő korszakainak ill szerzőinek ismerete fontosnak tűnik (miért?). a nyelv használata ember mivoltunk egyik legfontosabb ismérve, az irodalom szellemi lényekként szólít meg bennünket, és mi az érettségi, ha nem szellemi érettségünket bizonyító irat? A szövegértés, az érvelés, az összehasonlítás, elemzés mind-mind szellemi kihívásként tornyosulnak elénk. A történelem, az egyetemes, és az abba ágyazott nemzeti múlt ismerete nagy jelentőségű, hiszen nélküle nem érthetjük meg jelenünket, azt, kik vagyunk, hogyan kerültünk ide. A történelem, mint társadalomtudomány a mindenkori társadalom (benne az egyénnel, csakúgy mint a különféle egységeket alkotó közösségekkel) helyzetét próbálja ábrázolni. Az, hogy kik vagyunk, elválaszthatatlanul összefonódik azzal, kik is voltunk néhány évvel ezelőtt, gyermekként, és persze kik voltak nagyszüleink, hogyan éltek, miről álmodoztak, mitől féltek, hogyan szerették egymást, hogyan veszekedtek stb - ez mind mi vagyunk! A mi közösségünk, falunk-városunk, a magyarság, az emberiség. Mi lehet ennél fontosabb? Aztán ott a matematika, ami teljesen másnak tűnik

 Ehhez képest a mai világ nagyon megváltozott.

 Éppen most fogadta el az országgyűlés a köznevelési törvényt. Egyelőre nem sokat tudok róla, valószínűleg sok változást fog hozni, mindenesetre saját tapasztalatomról írok.

Magyarul tétlenség, érdektelenség, semmittevés, lustaság

Csak ülünk és várunk - azt sem tudjuk, mire?

Csak ülünk és nézünk, vagy pontosabban, bámulunk - az sem világos, mit?

Nincs feladatunk, nincs dolgunk a világban - csak lógunk.

Semmit sem kell komolyan vennünk, nem igen érezzük a dolgok súlyát.

Mindent lazán kezelünk.

Egy kirándulókat tömörítő ún. "közösségi portálra" írt valaki egy blogbejegyzést, amelyben a műfenyővel szemben a valódi, élő fa előnyeit taglalja, ráadásul mindezt a környezettudatosság címke alatt. A hozzászólások általában erre a dilemmára reagáltak: melyik a "jobb", hogyan lehet illatosítani stb. Nem akartam kötekedni, de megjegyeztem, hogy nem csak a kettő között lehet válogatni, több más lehetőség is van (pl. visszaváltható fenyő, élő fenyő a közelben, vagy otthon fa helyett dísz). Bejegyzésemre, amit nem az utolsók között írtam, senki sem reagált, pedig minden bizonnyal jó néhányan olvasták. A dolog meglepett, bár nem morfondíroztam sokat rajta, de valahogyan biztos voltam benne, hogy lesznek "komoly" hozzászólások, amelyek valahogyan túlmutatnak a bevett gyakorlaton. Tévedtem. Pedig sok értelmes, és a korábbiak alapján elég széles látókörűnek ítélt ember szokott írogatni. Persze az is lehet, hogy "a hiba az én készülékemben van". Hiba lenne az, ha az ember gyökeresen másképp lát valamit, mint a többség, ha másként teszi fel a kérdéseket?

Gyerekkoromban ilyenkor mindig kimentünk a temetőbe. Emlékszem a sírokra, a számtalan gyertya fényére, a meleg gesztenyére. Régen volt, már nem tudom, mikor jártam utoljára ilyenkor temetőben. Pedig most már a gyerekek miatt is kellene, hogy átadjam nekik ezt a szokást. De elvesztettem őket, ki tudja, hol vannak most? Itt kuksolok egyedül, gondoltam írok valamit a halottak napjáról, halottainkról, akik elmentek, és itt hagytak minket.

Miért fontosak nekünk? Különösen most, amikor az emberek nem igen szeretnek a múltba fordulni. Inkább csak magamról írok. Hogy miért fontosak számomra? Nélkülük nem lennék. Sokat köszönhetek nekik, sok mindenért átkozhatom őket. Nehéz megmondani, miért vagyok kizárólag magam felelős, mi mindent örököltem. Nem tudok szabadulni tőlük, hozzám tartoznak. Persze túlléphetek rajtuk, meghaladhatom őket, de sohasem tagadhatom származásomat.

Nem vagyok egyedül. Itt ülök (persze mást is teszek azért) napok óta magamban, mégis ők velem vannak - szüleim (akik élnek), nagyszüleim (akik részben élnek), dédszüleim (akik közül csak egyet ismertem) és még sokan mások. Belőlük lettem, bennem élnek, sohasem szabadulhatok tőlük, úgy ahogyan gyermekeim sem fognak szabadulni tőlem. Emlékeznem kell rájuk, mert nemzettek, szültek és - úgy ahogyan - felneveltek. Megvalósulatlan álmaikat, amelyekről nem tudok, talán nekem kell beteljesíteni, újra megálmodni és véghezvinni, vagy talán éppen megtagadom örökségüket, gyengének bizonyulok, méltatlannak.

Elhagytam őket, távol nyugszanak. Szégyellem, de nem kulloghatok vissza így, gyermekeim és az anyjuk nélkül, akit annyira szeretek. Nem akarok itt és így meghalni, méltó szeretnék lenni azokhoz, akiket ismertem, és akik mind hosszú és dolgos életet éltek, azokhoz, akiket nem ismerhettem, de gondolom ők sem henyéltek, ahogyan én bizony gyakran megteszem. Bár tudnátok erőt adni nekem - de csak magamban kereshetem. És az az igazság, hogy gyakran nem találom, úgy ahogyan titeket sem talállak, csak az ürességet. Csodálkozom, hogyan lehettem ennyire "modern", cinikus ember, bár azért tudok lelkesedni.

Nemrégiben a háromszéki Gelence ősi templomában jártunk már másodszor. A világörökség része, rendkívüli látvány, kollégám, aki cseppet sem nevezhető nemzeti érzelműnek, a történelem iránt sem érdeklődik különösebben, elismerő szavakkal szólt róla. A középkori freskók, a román stílusú szentély, a reneszánsz kazettás mennyezet együtt lenyűgöző látványt nyújtanak, nem sok hasonló templomocskát látni a Kárpát-medencében. Hat magyarországi diákkal, valamint egy sepsiszentgyörgyi iskola 16 fős csapatával kerestük fel a templomot. A minket fogadó néni kérdezte, ki volt már ott, amire egyetlen szentgyörgyi diák jelentkezett (no meg mi ketten a kollégával). Hogy lehetséges, hogy a két szentgyörgyi "elitiskola" egyikének tizenegyedik-tizenkettedik osztályos tanulói közül csupán ő? (Sepsiszentgyörgy és Gelence távolsága nem egészen 50 km...) A tanárnő sem jelentkezett. Miért nem ismerik saját értékeiket? Kinek a hibája ez? Milyen világ ez?

Vagy esetleg az én készülékemben van a hiba? Túlzott elvárásaim lennének velük szemben? Nem ismerem fel a kor szavát, és elavult értékeket kérek számon rajtuk? Igen, valószínűleg ez a helyzet, számukra nem ezek az "értékek".

Tantestületi kiránduláson vette részt, ahol a záró programnak szánt kisebb sétát elmosta az eső. Helyette maradhattunk a helyszínen, ahol egy élményfürdőben tölthettünk még néhány órát. Legnagyobb meglepetésemre a kb. 50-60 fős társaságból összesen hatan maradtunk, a mi iskolánkból (ugyanis két, nemrég összevont iskola tanárai vettek részt), ahonnan nagyjából 40-en voltunk, 3-an. Mindenki más elsietett.

Megdöbbentem. Miért?

Hiszen:

1. olyan helyen voltunk, amely közeli ugyan az iskoláinkhoz, de amelynek árait nem feltétlenül a pedagógusok zsebéhez szabták, így igen kevesen fordultak ott meg korábban. Most lehetőség lett volna még néhány órát eltölteni a szaunában, a medencékben, ahol előző délután gyermekekként hancúroztunk a vízben stb.

2. mindez több órával az előzetesen kihirdetett "hivatalos" program vége előtt történt, tehát elvileg még mindenki ráért volna. Ráadásul most sokkal kevesebben voltunk, így jóval nyugodtabban telt a fürdőzés.

3. jól éreztük magunkat. Az együtt töltött idő igen kellemesen telt, sokat nevetgéltünk, úgy tapasztaltam az együttlét a túlnyomó többségnek örömöt okozott.

Ez utóbbi a legfontosabb. Miért van az, hogy a mai ember, akinek nagy szüksége lenne társakra, közösségre, arra a megértésre, figyelemre, megbecsülésre stb. amit kaphatna, mégis mintha menekülne előle? Annyira vakok, tudatlanok lennénk, hogy nem látjuk, nem érzékeljük ezt?

Igen kedvelt népi szórakozásunk a mások fölötti pálca törés.

Egyszerű, hiszen nem kell tudomást vennünk a dolgok összetettségéről, "csupán" egy bűnöst találni, aki elviszi a balhét, akire mindent ráfoghatunk.

Mindez általában (nem mindig!) annyira szánalmas. Gyakran a saját magunkkal, tévedéseinkkel, hibáinkkal való szembenézés képtelensége vezet minket ide. A könnyebbik utat választjuk akkor, amikor valamiképpen magyarázatot szeretnénk találni a bajok, nehézségek okára.

Van egy olyan érzésem, hogy csak a fölött van jogunk ítélkezni, akit jól ismerünk - sőt, szeretünk, vagyis megértéssel vagyunk iránta. Akkor valóban jogos a bírálat, és érdemes megfontolni, mint pl. Széchenyinek a magyarságot ostorozó szavait, amelyekből sugároz a segítés vágya. Nem azért bírál, hogy megsemmisítsen, hogy könnyítsen magán, hogy saját felelősségét maszatolja el, nem is azért, hogy bebizonyítsa, mennyire jól érti a helyzetet, milyen felvilágosult elme - hanem mindenekelőtt azért, hogy segíthessen, hogy az ország, a nemzet ügyét szolgálja. Ez a fajta hozzáállás bizony nagyon hiányzik manapság.

Hiányzik az a (manapság gyermetegnek tűnő) lelkesedés, amellyel teljesen beleveti magát az ügyekbe, mindenét annak szenteli, éjt nappallá téve tevékenykedik. Hiányzik

A mai emberek (így a politikusok is) küzdelemként fogják fel az életet, ahol ellenségek tömkelege, sőt igazából csupa ellenség vesz körül, akiket vagy le kell győzni, vagy meg kell félemlíteni, "tiszteletre" (valójában megalázkodásra, félelemre) kell tanítani. 

Folyton a különbségekre összpontosítunk: arra, mi az, ami elválaszt, mi az, amit a másikban kifogásolhatunk, melyik az a szava, gesztusa, amibe beleköthetünk... és akkor ezt diadalmasan hangoztatva megsemmisíthetjük...

Szóval ez a könnyebbik út, amit nem véletlenül választanak olyan sokan.

Ő azt hangsúlyozza, az ember csak magáért felelős, senkinek sem lehet elvárása senkivel szemben (legfeljebb a gyermeknek a szülővel szemben...), egy felnőtt ember attól felnőtt, hogy maga áll meg a lábán, hogy önmagában egész és független. (Mindezt mellesleg aközben mondja, hogy kétségbeesetten keresi "igazi" társát, egyik pofára eséstől a másikig szédelegve - talán egy picit túloztam...)

Szerintem ez nem igaz, igenis felelősek vagyunk egymásért. Tetteinkkel vagy akár "csak" szavainkkal sok kisebb-nagyobb örömöt, bánatot okozhatunk egymásnak. Sőt, a legtöbb élményünk társas helyzethez kötődik, másokkal, az ő segítségükkel vagy ellenükben éljük meg azokat. Gondolhatunk-mondhatunk, amit csak akarunk, de a felelősségtől nem szabadulhatunk. Ez nem rossz vagy jó dolog, ez véleményem szerint természetes és abból adódik, hogy az ember társas lény, aki önmagában nem létezhet. Ha felnőtt fejjel remeteként elvonul, akkor is pl. Istennel szeretne lenni vagy embertársainak példát mutatni, esetleg felkészülni a társadalomba való visszatérésre.

Persze mindez csak szép elmélet, mese ha úgy tetszik, a valóság az sokkal másabb, ott mindez nem igen érvényesül, nem tudatosul és nem működik. Az emberek igyekeznek falakat vonni maguk köré, azon belül csak igen szűk, "válogatott" társaságot engedve be.

Lehet-e annál fájdalmasabb, mint amikor felelős szeretnék lenni valakiért, ráadásul nem csak egy emberért, és nem tehetem? Nem állhatok mellette, amikor szüksége van valakire, sőt, még akkor sem, amikor pontosan rólam van szó! Ráadásul másért is szívesen tenném, magamhoz ölelném a világot, de nem tehetem, valahogyan nem sikerül.

Lehet-e annál fájdalmasabb, amikor világosan érzem, senki sem érzi felelősnek magát értem, teljesen magamra maradtam. A gyermekeim még nem dönthetnek önállóan, ő nem akar tudomást venni rólam, mást meg nem érdeklek. Ennyi.

Miféle fura fajzat ez?

Alapvetően egyedül van, magányra, szabadságra ítéltetve, magára utalva, folyton a helyét kutatva, szembekerülve másokkal - pontosabban szembesülve a mássággal.

Alapvetően másokkal van, mások társaságában ébred öntudatra, csakis így válhat egyéniséggé.

Ahhoz, hogy helyesen éljen, meg kellene találja a helyét, azt ahova tartozik. Ez ráadásul nem csupán egy földrajzi helyet jelent, de egy közösséget is, azokat a társakat, akikkel összetartozik.

Az az érzésem, manapság vajmi kevesen élnek így. Az emberek, mintha csak kallódnának, mintha a szél hordozná őket, véletlenszerűen hol itt, hol ott téve le, aztán újra felkapva és valami teljesen új helyre víve őket.

Igen, hontalanok vagyunk, kétségbeesetten keresve a helyünket.

Gondoltam írhatnék a magányról, hiszen már elég régen élek benne, vele. Ha úgy vesszük két éve, de egy fél éve mindenképpen. Két éve lettem úgymond "lelkileg" magányos, és már több mint egy fél éve egyedül élek - bár amint már írtam, eljárok becsületesen dolgozni.

Milyen a magány? Innen belülről kellene tudósítanom és nem igen tudom, mit írhatnék. Azt hiszem, így nem is lehet, hiszen ahány ember, annyiféleképpen éli meg azt. Van aki esetleg képes egy életet leélni benne, van aki megőrül ebben az állapotban.

Nekem azért rossz, mert éppen akkor kerültem bele, amikor ráébredtem a kapcsolatok fontosságára, amikor megtudtam mit jelent szeretni - egy nőt, a gyerekeidet, amikor ráébredtem arra, mi a dolgom. Abban a pillanatban történt mindez, amikor elvesztettem őket. Számomra azért fájdalmas a magány, mert tudom: van egy feladatom, amit nem láthatok el, van egy megbízatásom, aminek nem tehetek eleget.

Persze a magány sok mindenre jó: az ember újra és újra átgondolhatja helyzetét, megvan a kellő nyugalom, az idő ahhoz, hogy mérlegelje lehetőségeit (pontosabban lehetetlenségeit, vagyis azt, mi mindent nem tehet...).

Nem bírom elképzelni az életem hosszú távon, így túlélésre rendezkedtem be: valamiképpen ki kell bírnom ezeket a napokat, heteket, hónapokat... Években nem akarok gondolkodni, úgy vélem sok feladatom van még az emberek között, elsősorban azok mellett, akik fontosak nekem, és nem csak rá gondolok, meg a gyerekekre, hanem öcsémre (aki úgy látom nem a legjobb úton halad), a szüleimre, akik messze vannak tőlem, és aggódnak miattam, a nagyszüleimre, akik még messzebb vannak és akikkel nagyon régen nem találkoztam. Fontos feladatom lenne "odahaza", ahol át kellene venni a lassan elmúlók örökségét, és valamiképpen továbbvinni azt...