Már a címmel gondban vagyok: kit helyezzek elébb? Férfiként nincs túl jó véleményem az "enyéimről", fülig szerelmes vagyok egy nőben, aki rengeteget csalódott a férfiakban, és úgy látom, napjainkban az ún. női erények hiánya, háttérbe szorulása okoz sok gondot - úgy döntök hát, őket illeti az elsőbbség.
Abban sem lehetek biztos, egyáltalán jogomban áll-e írni erről a kérdésről? Ismertem-e "elég" nőt "eléggé"? De most nem érdekel, itt nyugodtan írhatok (hiszen senki sem olvassa, az évek során bele-belejavítgatok), és nem tagadhatom eléggé foglalkoztat a dolog, így hát nekiveselkedek.
A főtétel, azt hiszem, valahogyan így hangzik: a nő és a férfi különbözik egymástól. Ez persze semmitmondó. Mások, a hatás kedvéért fogalmazhatnék úgy is, hogy nagyon különböznek, amivel persze már lehetne vitatkozni. A másik lényeges állítás: szükségük van egymásra, nem élhetnek a másik nélkül. Ezzel már el is érkeztünk a dolog velejéig. Az az érzésem, hogy az élet egyik legnagyobb csapása, legszörnyűbb valósága a nő és férfi mássága, ugyanakkor annak egyik legszebb ajándéka, legnagyobb öröme, hogy van egymástól különböző férfi és nő.
Talán írtam már arról, hogy nem lehet igazából megérteni, racionálisan, ésszerűen "feltérképezni" egy másik embert, hiszen az ember nem erre való, amúgy sem racionális lény. Különösen igaz ez a férfi-nő viszonyra. Ebben a helyzetben elsősorban az elfogadás a fontos, a megértésre való törekvés. Talán nem fog sikerülni, hiszen annyira különbözünk, másként gondolkodunk, látjuk a világot, mást várunk az emberektől, magunktól, más az értékrendünk stb. de mégis!
Állati ösztönök, vagy miféle erők azok, amelyek egymás felé, szó szerint egymás karjaiba taszítják őket? Örök harc és örök vonzalom, gyűlölet és szeretet (Goethével: vonzások és választások) a sorsunk. Egyáltalán mekkora a különbség? Igazán azt tudjuk gyűlölni, akit szeretünk, ő fontos nekünk, az ő viselkedése (pl. hűtlensége) fáj igazán.Persze minderről sokan és sokat írtak (pl. Ady vagy József Attila).
