Ő azt hangsúlyozza, az ember csak magáért felelős, senkinek sem lehet elvárása senkivel szemben (legfeljebb a gyermeknek a szülővel szemben...), egy felnőtt ember attól felnőtt, hogy maga áll meg a lábán, hogy önmagában egész és független. (Mindezt mellesleg aközben mondja, hogy kétségbeesetten keresi "igazi" társát, egyik pofára eséstől a másikig szédelegve - talán egy picit túloztam...)
Szerintem ez nem igaz, igenis felelősek vagyunk egymásért. Tetteinkkel vagy akár "csak" szavainkkal sok kisebb-nagyobb örömöt, bánatot okozhatunk egymásnak. Sőt, a legtöbb élményünk társas helyzethez kötődik, másokkal, az ő segítségükkel vagy ellenükben éljük meg azokat. Gondolhatunk-mondhatunk, amit csak akarunk, de a felelősségtől nem szabadulhatunk. Ez nem rossz vagy jó dolog, ez véleményem szerint természetes és abból adódik, hogy az ember társas lény, aki önmagában nem létezhet. Ha felnőtt fejjel remeteként elvonul, akkor is pl. Istennel szeretne lenni vagy embertársainak példát mutatni, esetleg felkészülni a társadalomba való visszatérésre.
Persze mindez csak szép elmélet, mese ha úgy tetszik, a valóság az sokkal másabb, ott mindez nem igen érvényesül, nem tudatosul és nem működik. Az emberek igyekeznek falakat vonni maguk köré, azon belül csak igen szűk, "válogatott" társaságot engedve be.
Lehet-e annál fájdalmasabb, mint amikor felelős szeretnék lenni valakiért, ráadásul nem csak egy emberért, és nem tehetem? Nem állhatok mellette, amikor szüksége van valakire, sőt, még akkor sem, amikor pontosan rólam van szó! Ráadásul másért is szívesen tenném, magamhoz ölelném a világot, de nem tehetem, valahogyan nem sikerül.
Lehet-e annál fájdalmasabb, amikor világosan érzem, senki sem érzi felelősnek magát értem, teljesen magamra maradtam. A gyermekeim még nem dönthetnek önállóan, ő nem akar tudomást venni rólam, mást meg nem érdeklek. Ennyi.
