Az idén különös módon összecsúsztak az események, május 1-e csütörtökre esett, így hosszú hétvégét kaptunk, utána kezdődtek az érettségik, egy hét szünetem lett, ami alatt hazautaztam. Persze, alaposan meg kellett dolgoznom érte. Az utolsó napok megfeszített munkával teltek, hogy mindennel elkészüljek; ráadásul nem csupán az iskolai dolgokat kellett pontra tennem, hanem a kertet meg a házat is, ugyanis Ildi érkezésére számítottam. (Ez külön történet: meg kell írnom neki, ha legalább egy napra elmegyek innen, mert csak akkor hajlandó idejönni. Ezt most megtettem, mire a válasz: "Köszönöm a szíves tájékoztatást." Az egész egy rossz vicc... aztán el sem jött.)
Szóval az utolsó napok: már jóval a zárás előtt megírtam az ellenőrzők nagy részét - ez is nevetséges, iskolánk iszonyú hosszú nevét nem lehet pecsételni, minden alkalommal újra és újra le kell írni (3 soros), ha jól emlékszem, 19 tantárgyuk van, akad olyan, amelyiknek a neve 5-6 szóból áll. Szombaton osztályvizsga távon, későn zárunk, talán 7 óra körül végeztünk. Hétfőn osztályvizsga a két nappalis végzős osztályban, ami szintén sokáig tart. Kedden a szakiskolai osztályomnál zárunk, amit sikerült hamar megejteni, viszont délután kijött az egyik osztály szerenádot adni, ami ugyancsak elhúzódott. Közben a kertben lenyírom a füvet, rendbe rakom a mellékhelyiségeket, a házat, írom a bizonyítványokat stb. Másnap délelőtt végig az adminisztrációt folytatom a suliban és még nem végzek teljesen. Délután ballagás, majd este buli. Annyi eszem/ időm sem volt, hogy átgondoljam a dolgokat, így aznap háromszor (!) mentem be a suliba. Az esti buli példátlan: először viccnek vettem a dolgot, aztán rájöttem, hogy komoly: hiába volt még több nap az érettségiig, a hosszú hétvége miatt a sulit bezárják, ezért aznap este kellett befejezni mindenkinek az iratait. Jellemző módon ez nekem sikerült elsőnek, habár legutoljára volt a zárásom, és több mint kétszer annyi tárgyat kellett beírnom, mint a gimis osztályfőnökök. Kissé zavaró, hogy az egyik kolléganő, akinek - amint már említettem - szombaton zártuk az osztályát, még sehol sem tart, ráadásul arra alapoz, hogy majd segítek neki - így is történik. Ennek ellenére nem végzünk éjfélig sem (így másnap reggel ki kell nyitni az iskolát és a kollégáknak be kell jönniük). Kint zajlik a buli, bent ideges hangulatban lázas munka folyik. Időnként egy-egy diák kérleli, hogy menjünk ki. Laza vagyok, hiszen már "régen" végeztem, így több alkalommal is kilépek az udvarra, és velük ropom - ez kell nekik. Iszom valamennyit, talán többet a kelleténél, kissé szédülök a végén, de nincs semmi gond, sokat tudok segítek az osztályfőnököknek. Éjfél tájban visszahozatom magam, és tulajdonképpen akkor kezdek csomagolni a hazaútra. Másnap reggel Budapestről megyek egy stoppoljonline-on megbeszélt kocsival.
Az a tervem, hogy menjünk haza Csíkba, idős nagyszüleimhez, a szüleim azt javasolják, már másnap keljünk útra. Előbb Székesre nézünk be, ahol nem győzöm csodálni, mekkora munkát végez édesapám a maga 70 évével a kertben, utána meg a Maros völgyén haladunk felfele Gyergyó majd Csík felé. Az az ötletem támad, hogy néhány órára lépjek ki az egyik völgybe.
Nincs túl sok időnk, a délutáni órákban érünk a Maros-szorosba, egy rövidebb útvonalat gondolok ki, magabiztosan, térkép és különösebb előkészületek nélkül vágok neki az útnak. Annak idején több ízben jártam a Zászpáson, egyszerűnek tűnik a dolog: addig megyek felfelé a völgyön, amíg el nem érem a csúcsot. Egyik emlékezetes kirándulásom vezetett ide valamikor a kilencvenes évek első felében. Az akkori társaságból a többségről semmit sem tudok, azt sem sejtem, milyen országban élhetnek. Az egész kirándulásból a hideg az igazán emlékezetes, előtte és utána is jártam abban a völgyben, de az a farkasordító hideg felejthetetlen marad. Csupa hosszú hajú fiatalember... emlékszem egyikünk hatalmas sörényére, ami a sapka alól kitüremkedett: a rárakódó dértől Mikulás-szerű jelenséggé változtatva az illetőt. Másikunk arcát kamaszkori kiütések "ékesítik"; ezekről apró jégcsapok lógnak. Az egész valószínűtlenül távolinak tűnik, a társaság különleges fickóból állt, nagy dumásokból, felelőtlen, lázadó fiatalokból, akik önmagukban is elég sajátos látványt nyújthattak, ám ezzel a téli díszítéssel, azt hiszem, szürreális jelenség lehettünk. Mára talán már ez az emberfajta is megritkult. Rémlik, mennyire csillogott a hó, különösen odafent, amikor kiértünk a völgyből a tisztásra és egy ház mellett letelepedtünk a szikrázó napsütésben, szemben a Kelemen-gerinc gyönyörű lehetett, fölöttünk, nem túl távol a csúcs várakozott. Elővettük az otthonról hozott harapnivalókat: az alma kőkeménnyé fagyott, nem lehetett harapni, a szendvicsekben a vaj eljegesedett, csikorgott a fogaink alatt. Soha nem tapasztaltam hasonlót. A meredek oldalban a kemény havon csúszkáltunk, emlékszem, mai szemmel kissé gyerekes módon, szertelenül viselkedtünk, de ott, abban a ragyogó időben mi mást tehettünk volna?
Most egyedül vagyok, nem tudom, hány éve jártam itt utoljára? 15-20? Nem gondolok a múltra, mindezt csak most, több héttel később elevenítettem fel az írás kedvéért. Sietnem kell, nincs túl sok időm, nem emlékszem pontosan, milyen hosszú az út, a turistajelzésre kiírt idő számomra nem egészen mérvadó, hiszen - ha szükséges - jóval gyorsabban tudok haladni. Romániában is hosszú hétvége van, a völgy alján található néhány hétvégi házba kijöttek a tulajok, de amint elhagyom őket, senkivel sem találkozom. Jó állapotban levő jelzés fogad: ezt fogom követni. Igen ám, de egy idő után a patak összezsugorodik és már nem a medrében, hanem az úton folyik. Nincs bakancsom, valamiféle tornacipőben vagy futócipőben (nem tudom, pontosan miként hívják) igyekszem megtalálni a legszárazabb részt, de nincs elég időm meg kedvem sem óvatoskodni. Meglepő, hogy egy apró erecske miként képes kitölteni egy annyira széles utat. Illetve már nem is útról van szó, hiszen mire föleszmélek, a völgy véget ér, és gyakorlatilag egy gépnyomon haladok, valamiféle fakitermelő jármű hagyhatta, az biztos, hogy a jelzést elvesztettem. Túlságosan lekötött a saras út. Fejem fölött a gerinc magasodik, de semmiféle ösvény nincs, csupán a nyom vezet fel valószínűtlenül meredeken a hegynek. Ekkor kellene értelmes döntést hoznom, de nem teszem: konokságom tovább visz: valamiféle hiú reménnyel áltatom magam, hogy majd odafent találok valamiféle csapást, esetleg jelzett utat. Sejtem, merrefelé van a Zászpás, talán átmehetek oda. Túl messze vagyok azonban "mindentől", esélytelen a vállalkozás: a meredeken négykézláb kapaszkodok felfelé, meg-megcsúszok, ágakba, gyökerekbe próbálok kapaszkodni. Kiérek a völgyből, közvetlenül a gerinc alá, felmegyek egészen az élre, de nincs ösvény, aztán újra alább ereszkedek, ahol reménytelibbnek tűnik a hely, ismét kimászok árkon-bokron keresztül, majd újra megismétlem a mutatványt, de hiába. Jutalmam mindössze annyi, hogy a hegyoldalban való szerencsétlenkedésem közben egy helyről, a ritkás fák közül rálátok szemben a Kelemen-gerincre: ragyogó napsütésben, gyönyörűen sejlik fel, tiszta lenne a kilátás, ha ez a sok fránya fa nem zavarná (!). Közvetlenül a főcsúcs környékén még jókora területet hó borít. Eddig nem gondolkodtam rajta, mit keresek itt? Talán nosztalgiázni jöttem? Talán azért, hogy gyönyörködjek? Talán keresek valamit, amiről magam sem tudom még pontosan micsoda? Felvillan bennem, micsoda lehetőséget, látványt hagyok ki éppen, egyre inkább sajnálom, hogy elvétettem a völgyet, a Zászpás csúcs egy olyan sziklás magaslat, ahonnan nem csupán a Kelemen, de a Görgényi gerincet is belátni! Még ekkor sem fordulok vissza, teszek néhány (hamvába holt) kísérletet. Olyan helyre jutottam, ahol ritkán fordul meg ember, rengeteg szarvasürüléket látok, fácánszerű hangot hallok - nyírfajd lehet, később megtermett baglyot pillantok meg egy ágon. Csodálkozom, amiért a helyén maradva figyeli, amint a meredek oldalon törtetek felfelé, majd lefelé ugrálok - ő tán éppen rajtam morfondírozik: ki vagyok és mit keresek ott? Végül feladom a hiábavaló erőlködést és visszatérek a völgybe: annyi előnye azért volt a csatangolásnak, hogy valamivel alább érek vissza a patak mellé, így nem kell olyan sokat tapicskolnom a sárban, mint felfelé jövet. Aztán hamarosan megtalálom a helyet, ahol a jelzés egy másik patak mentén vezet tovább, ráadásul sokkal kényelmesebb terepen, jól kitaposott ösvényen haladok jó darabig, a patakocska is rendes medrében csörgedezik - szinte szaladva teszek meg egy jókora távolságot, hátha kiérnék egy havasi tisztásra, de túl messze vagyok, pedig annyival kellemesebb ez a völgy. Szüleim a Maros mellett várnak rám a kocsiban, nagyszüleim kb. 80 km-re a vacsorával - nem várakoztathatom meg őket. Lassan magam mögött hagyom a völgyet, visszaérek a Maroshoz, amibe a patak éppen a vasútállomás mellett ömlik bele; egy élelmes vállalkozó kihasználva a jókora épületet, vegyesboltot nyitott, édesanyám éppen vásárol benne. Egy másik alkalom jut eszembe, szintén kb. 20 évvel ezelőtt lehetett, amikor valamiért hosszú ideig vártuk a vonatot. Nem emlékszem kivel jártunk itt és merre pontosan, hiszen a szemközti oldalon, a Kelemenben is több túrát tettünk innen Nyágráról, a Sólyom-sziklán többször jártunk. Előttem van, amint hosszasan néztem egy horgászt szemben, a folyó túloldalán. Nem tudom, most képes lennék-e rá, de akkor, fiatal fejjel, érdekes módon lekötött. Jelentőségtelinek tűnt.
