Egy honlapon hirdettek "szabadfogású publicisztika" versenyt bizonyos témákban - az egyik a címbeli volt. Írtam, talán azért, mert a határidő miatt be kellett fejeznem, volt rajtam némi külső nyomás, elvárás. Nem állítom, hogy elégedett vagyok az eredménnyel, mindenesetre közlöm:
Keleti folk - a mi zenénk?
Társadalomtörténeti okok miatt mifelénk a 20. század második felében még sok helyütt élő műfaj a népzene, a változások jóval később értek el ezekre a tájakra, az életforma, az egész kultúra nagyon sokat megőrzött hagyományos kereteiből, formáiból. Így aztán Erdélyben rendkívül színes és értékes népzenei anyag maradt fent, sajátos zenei nyelv, amelyet szorgos gyűjtők igyekeztek megmenteni az utókornak.
Korábban Bartók és Kodály azt gondolták, az általuk felfedezett „zenei kincseket” úgy tudják átadni egy szélesebb közönségnek, ha az ún. komolyzene nyelvére ültetik át, ezáltal hangszereléseik, kórusra írt feldolgozásaik meglehetősen eltávolodtak az eredetitől. Kodály a népzenét igyekezett bevezetni az iskolai oktatásba, de az általa kidolgozott módszerrel – most már kijelenthetjük - nem sikerült áttörést elérnie.
A Magyarországon kibontakozó táncház-mozgalom viszont komoly változást hozott: a hetvenes évek fiataljainak egy része felvállalta az eredeti népzenét, annak hangszereivel, stílusával, idős előadóival együtt, és kiderült, erre jelentős igény van; máig élő, sőt mondhatni virágzó „mozgalom” bontakozott ki. A magyar minta elterjedt Szlovákiában és Lengyelországban, néhány hónapja pedig a magyar táncház, mint módszer, felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára. Jellemző módon a „nagyvilág” sokkal inkább kíváncsi népzenénkre, mint popzenénkre, akadtak magyar pop-együttesek, akik időnként kísérletet tettek a nyugati áttörésre, de nem sok babér termett számukra, míg népzenészeink a világ számos pontján rendszeresen megfordulnak. Sikertörténet, mondhatnánk.
Másfelől közelítve azonban árnyaltabb a kép. Az utóbbi évtizedekben hatalmas változás ment végbe itt mifelénk, „keleten”. Korábban kétségtelenül többé-kevésbé szerves és sokszínű népi kultúráról beszélhettünk, falusi lakodalmakon, szüreti bálokon népzenére, esetleg nótákra ropták a táncot. Ma azonban főleg egy szűk városi értelmiségi csoport tartja életben az idősektől tanult zenét, táncokat; valóban „életben tartásról” van szó, vagyis arról, hogy zenei hagyományaink fennmaradjanak.
Ennek a zenei anyagnak a szerepe, helye megváltozott, egészen más - ha úgy tetszik, beteg - formában él tovább, ezért ápolásra szorul. (Emlékszem sok évvel ezelőtt, talán az első vásárhelyi napok alkalmával a várban felállított színpadon a műsorvezető büszkén mondta: „Ápoljuk a hagyományokat.”) Nézzük a városi táncházakat, a nyaranta megrendezett (meglehetősen drága) táborokat, ahol elsősorban városi, nagyon gyakran igen messziről, Magyarországról vagy éppen még távolabbról érkezett fiatalok viszik „vissza” az eredeti helyszínekre a dalokat, táncokat. Az idősebb muzsikusok halálával a zenészek már leginkább felvételekről hallgatják-tanulják a régiek stílusát, dallamait. Belterjes társaság, szűk csoport szórakozása ez, rétegzene (mint pl. a blues vagy a jazz). A falusi mulatságokon alapvetően modern zenét hallgatnak a fiatalok, és lassan már a korosabbak is.
Egyesek napjainkban, a jelenről szólva élő népzenét emlegetnek; megértem őket, számukra kétségtelenül fájdalmas elfogadni a valóságot, hiszen a hagyomány halódik, zenéjével együtt érdekes színfolttá vált „szép új világunk” zavaros egyvelegében. Beszélhetünk – a múltra vonatkozóan teljes joggal - magyar népzenéről, azonban be kell látnunk, a magyar emberek, a magyar fiatalok többsége nem ismeri, sőt gyakran – elnézést kérek, de tapasztalataim szerint – egyenesen borzad tőle, nevetségesnek, elavultnak tartja.
Nincs ma már népzene. Nép sincsen már. Hiányoznak azok a jelentős együtt élő közösségek, amelyeket számtalan szál köt össze - többek között a zene. A nép éppen az lenne, amely a népzenét létrehozza, alakítja és továbbadja, tehát hasonló zenei nyelvet használ. Ilyen közösségek ma nincsenek, legalábbis nem jelentős számban, így népről sem beszélhetünk.
Folk helyett tehát pop? Hiszen tulajdonképpen ugyanarról van szó: a folk népzene, míg a pop, népszerű zene. A hagyományos, élő népzene helyét átveszi a folyton változó, nyugatról jövő divatzene. A pop gyűjtőfogalom, sokféle stílust jelölhet – mikor éppen mi a menő. Nem kell szeretni, nem kell hallgatni, de „uralmát”, felsőbbségét mindenképpen el kell ismerni. Meghalt a folk, éljen a pop! Vagy mégsem?
Nyugati pop - a mi zenénk?
A popzene valóban nyugaton jelent meg, ám hamar meghódította a keletet, beszivárgott a vasfüggöny mögé, erős állami ellenőrzés mellett, kisebb-nagyobb késéssel, de nálunk is elterjedt. Mára ilyen értelemben egyetemes popzenéről beszélhetünk, ugyanakkor megmaradt a nyugati előadók túlsúlya, keleti sztárokról a világméretűvé vált „színpadon” nem igen beszélhetünk.
Valamikor úgy tűnt, a nyugatról érkezett zene válik az „új” népzenévé, hiszen ezt ismerték, hallgatták, játszották-énekelték a fiatalok, majd idővel a korosabbak. A „modern” zene átvétele menőnek, fiatalosnak tűnt, a réginek való fittyet hányást, az „öregeken” való túllépést, a saját világ felfedezését, vállalását jelentette (sok mással együtt, mint a hosszú haj, az öltözék stb). Az új látszólag leszámolt az ósdi módival, úgy tűnt, a pop át fogja venni az eltűnőben levő folk szerepét, azzá a közös, „mindenki” által ismert műfajjá válik, amely korábban a népzene volt. Kiderült azonban, nincs közös zenei nyelv, olyan műfaj, amely be tudná tölteni a népzene háttérbe szorulásával maradt űrt. Vannak, és remélhetőleg lesznek nagyszerű magyar vagy külföldi előadók, sokak által ismert dalok, de egyik irányzat sem vált annyira elfogadottá, oly mértékben népszerűvé, hogy sokan „magukévá tegyék”.
Divatzenék vannak, közös zenénk nincs. Évtizedekkel ezelőtt rengeteg olyan számra lehetett rázendíteni egy társaságban, amit sokan ismertek, kedvvel énekeltek. Különösen izgalmas időszak volt ez, hiszen egy buszos kiránduláson, hétvégi Maros menti túrán, a tűz mellett vagy a vonaton, esetleg házibulikban akár vegyesen felcsendültek népdalok, nóták, és a magyar popzene gyöngyszemei. (A fiatalabbak persze már csak a „modern” számokat fújták, ők legfeljebb az 1990-től nálunk is megjelenő táncházakban zendítettek rá népdalokra.)
Tapasztalataim szerint ma már nincs így. Volt alkalmam erdélyi, magyarországi, felvidéki fiatalokkal egyszerre együtt lenni, akadt olyan eset, amikor több tízen ültünk a tábortűz körül gitárral felszerelve, de az egy iskolából, sőt akár egy osztályból érkező barátok sem tudtak együtt énekelni valamit, nemhogy a teljes társaság. Néha-néha elkezdtek egy dalt, néhányan félénken dúdolgattak, aztán kiderült, nem tudják a szöveget és a dolog elhalt. Több szám előkerült, de az eredmény mindig hasonlóan kiábrándítónak bizonyult. Nincs ma már népzene. A pop örök, de nincs közös zenénk.
