Elhatároztam, hogy átlépek Gyímesbe, pontosabban Jávárdira, annak utolsó mellékpatakjához, a Madararashoz. Ismerősök laknak ott, akikhez rég óta járok/ járunk. Kapcsolatunk kissé furcsán alakul. Ildi fedezte fel a völgyet, és barátságba került az ott élőkkel, visszajáró vendéggé vált, majd idővel én is többször megfordultam ott. Akkoriban még elsősorban a hegyen keresztül kerestük fel őket, később, már gyerekekkel, és kocsival mentünk, lentről, Hidegség felől. Elsősorban egy fiatal párral ismerkedtünk meg.
Több ízben jártam egyedül is náluk, bár sohasem tudtam igazán kiigazodni rajtuk, örülnek-e nekünk egyáltalán? vagy csak annyira más emberek. Persze, bármennyire varázslatos helyen élnek, van tévéjük, meg parabola antennájuk, nemrégiben kocsit vettek maguknak - szóval, annyira talán mégsem másak. Mindenesetre fogalmam sincs róla, mit gondolnak rólunk/rólam.
Utolsó utam sajátosan sikerült... több évvel ezelőtt nyáron, miután Ildi elhagyott, és a gyerekekkel együtt utaztak Erdélybe, meggondoltam magam, és úgy döntöttem, hogy legalább a gyerekekkel néhány napot eltölthetnék Csíkban (Ildi hallani sem akart rólam). Ekkor azonban már nem tudtam elérni őket, ilyenkor több hétre kikapcsolja telefonját, annyit tudtam róluk, hogy valószínűleg Gyímesbe mennek majd Csík előtt, így ott elérhetem őket, és ha Ildi nem akarja, nem tartok velük. Jobb híján egy SMS-t írtam neki, amit természetesen nem olvasott el. Amikor megérkeztem, még nem voltak ott, Ibolyáék éppen "takartak", beálltam segíteni.
Ahogyan ezt írom, innen 750 km-ről, annyira valószerűtlennek tűnik az egész... a meredek oldal, nagy család együtt, gyerekek, szülők, nagyszülők, unokatestvérek, a kemény, de értelmes munka, a táj... ki tudná mindezt elképzelni, ha itt nőtt fel?
Annyira jó volt... segítettem a takarásban, hasznosnak éreztem magam, jó emberek vettek körül. Aztán minden szörnyen megváltozott, ahogy megjöttek... újabb tétel megbocsáthatatlan bűneim lajstromában. Felléptünk kettesben a Naskalatra... különleges időt fogtunk ki, nyári záporok vonultak végig a völgyeken... másutt sütött a nap, szivárvány húzódott az égen... Lefényképeztem őt a mesés háttérrel. Odafenn nem könnyű meglenni nyáridőben, a pásztorkutyák heves támadást indítanak, és elképesztő elszántsággal, látszólag (?) vérszomjasan veszik körül az embert, miközben a juhászok nyugodtan szemlélik az eseményeket. Sok-sok évnyi tapasztalat után kijelenthetem: ezt nem lehet megszokni, félelmetes marad - ráadásul velem az is megesett egy ízben, hogy egyikük megharapott. Menekülésszerűen ereszkedtünk le a koraesti órákban.
Hagyjuk az emlékeket. A lényeg, hogy útra keltem. Persze ez sem annyira egyszerű, mert idős szüleim és nagynéném közben fát vágtak és raktak el nagyapáméknak, miközben én "kirándulok" (vagy minek nevezzem ezt az utat), amiért valamennyire szégyelltem magam. Azt sem tudom, miért szántam rá magam? Valahogyan eszembe jutott. Mindig arra gondolok, talán ez lesz az utolsó hazai utam, nyáron nem megyek arra. Ildi bizonyára haragszik majd, ha erről tudomást szerez, de nem érdekel különösebben. Talán az út kedvéért, talán a találkozásért, talán nosztalgiázásként vállalkoztam rá, hogy elindulok? Fogalmam sincs róla. Megszületett a gondolat és belevágtam.
Hívtam egy barátom innen Magyarországról, aki végül nem jött el. Odafönt arra gondoltam, mekkora hibát követett el, amiért nem tartott velem, micsoda élményt hagyott ki. Amikor utaltam erre, azt felelte, fontosabb volt számára, hogy a fiával legyen. Azt hiszem, igaza van, ráadásul nem tudom, mit jelentett volna számára mindez.
Édesapám elvitt Szenttamás végéig, Illanc irányába indultam el. Bíztam benne, a nyájakat még nem hajtották fel a havasra. A hegyek lábánál viszont már legeltettek, a kutyák ugatása végigkísért az úton - bár szerencsére egy alattam megnyíló hatalmas völgyben csaholtak. Két ízben sajnos közel kerültem hozzájuk és mindkétszer megrohamoztak, miközben a pásztorok szenvtelenül figyeltek; szerencsére sikerült hamar leráznom őket. Egyetlen emberrel találkoztam, röviden szót váltottunk, vidámabban mentem tovább. Egy ízben elkavarodtam: egy kisebb csúcsot került meg az ösvény, és valahogyan letértem róla, mire észbe kaptam már az sem volt egyértelmű, melyik irányba kellene keresnem, így maradtam a gerincen, a sűrűben verekedve át magam. Itt ismét sok szarvasnyomot láttam, valószínűleg gyakran időznek az ilyen rejtettebb zugokban. Aztán kiértem, körülbelül Görbe-patak fejénél lehettem, hamarosan elértem Setét-patakát, ahonnan, meglepetésemre, egy terepjáró kanyarodott ki elém - talán Balán felé haladt tovább. A Naskalat előtti völgynél, az utolsó kaptató előtt leereszkedik az út. Ekkorra alaposan megszomjaztam: meggondolatlanul nem hoztam magammal vizet... arra gondoltam, belekortyolok a magammal hozott ribizliborba. Ittam belőle az előző napokban és bizony csábított édessége, egyre többet gondoltam rá. Aztán úgy döntöttem, elmegyek a közvetlenül a tető alatt levő jól ismert itatóig, hátha van benne víz. Volt, a mellette levő forrásból szépen megtelt, bár sajnos nem hoztam magammal bögrét, így kissé körülményesen olthattam szomjamat. Előkerült a hátizsákból az édesanyám sütötte darázsfészek, bár ettem belőle a korábbi napokban, most különösen ízlett. Meg kellett állapítanom magamban, hogy az út kb. 3,5-4 órás, és csodálkoztam, amiért erre korábban nem gondoltam, hiszen ezt már évekkel ezelőtt tudtam, most mégis valamivel később indultam el, mint ahogyan kellett volna. A visszaút viszont valamivel rövidebbre sikerült - de mindenről a maga idején...
A pihenő után nekiindultam a meredeknek. Kétségtelenül ez a legnehezebb kaptató, bár nagyon közelinek tűnt. Odafent sok keresztet láttam - amint később megtudtam, búcsúkor jönnek ki ide és minden alkalommal állítanak egyet. Nem tudom, áll-e még az eredeti, amiről a hely a nevét kapta: a Kondra-kereszt. Felérve beláthattam Hidegséget, de nem volt könnyű megállapítani, pontosan merre induljak, kissé haboztam, aztán rátaláltam a helyes irányra, és az erdőt kikerülve indultam lefelé. Sokkal nyugodtabb odafent a pásztorkutyák nélkül, a legutóbbi esetre emlékezve bizony szerencsésnek éreztem magam. Hatalmas a szintkülönbség Naskalat és a völgy között, amit igen rövid idő alatt tettem meg a meredek oldalakon. Egyre ismerősebbé vált a környék és hamarosan már jól láthattam Ibolyáék kalyibáját, ahol sokat vannak nyaranta az itt legelő tehenekkel. A közelben füstre figyelek fel, talán emberek vannak arra, talán éppen ők, kissé elkanyarodva nem a házikónál érek le a völgybe. Amint az utolsó szakaszon ereszkedek le, kissé fennebb a völgyben megpillantok néhány embert, amint a földön ülve eszegetnek. Távolról nem tudom megítélni, ismerősök-e, ezért részben feléjük, részben pedig lefelé is haladok tovább. Mintha egyikük Csabi lenne, bár nem néz felém, az oldalán feküdve falatoz. Közel érve, mindannyiukat felismerem. Ibolya szülei azok, testvére, Andris, annak felesége és Csabi (Ibolya férje). Rájuk köszönök, visszaköszönnek, de kellemetlenül érzem magam, nem mutatnak különösebb érdeklődést, örömöt végképp nem. Tulajdonképpen azonnal sarkon kellene fordulnom és visszamennem - bár fizikailag nem tudom, képes lennék-e rá - amikor unszolásukra leülök a földre iszonyúan elkezd fájni a lábam és hiába változtatok helyet, nem lesz jobb. Állva múlik el csupán. Gyorsan előveszem a bort, még jó, hogy ilyen sokat (talán 1,5 l) küldött édesapám, így mindenkinek jut belőle, és tudom, nem udvariasságból dicsérik. Kissé nekibátorodok, és elfogadok egy darabka húst és kenyeret, bár inkább csak jelképesen, annyira szégyellem magam, bár nem világos, miért? Bennük volna a hiba? Vagy velem van baj? Egyszerűen nem illünk össze, idegen világok... Nincs időm különösebben tűnődni, beszélgetésben elegyedünk, kérdezem őket erről-arról, Andrást a gyerekeiről, aztán egyébről, az öreg Csillaggal is elbeszélgetünk, közvetlenül, sikerül valamennyire feloldódnom
Csabi felhívja Ibolyát telefonon, elújságolja, hogy váratlan látogató érkezett, de nem találja ki, kicsoda. Ibolya most éppen eladó a helyi boltban, ami a kis patak Jávárdiba ömlésénél van, pár száz méterre a házuktól, így állítólag akár kiabálva is tudnak értekezni egymással "munkaidőben", ami egyébként a Gyímesekben, a mély völgyek között megszokott (csodálkozik az ember, hogyan értik meg egymást az artikulátlannak tűnő hangokból). Ennek ellenére gyakran beszélnek egymással mobiltelefonon - most már mindkettejüknek van, csakúgy, mint kocsijuk, amit nem igazán értem, miért vettek.
Hamarosan lementünk az üzletbe: a völgy egyik legfontosabb találkozóhelye, ahol sokan megállnak, nem csupán vásárolni, de szót váltani erről-arról. Itt beszélgettünk valamennyit Ibolyával, aki kínált ezzel-azzal (ha jól emlékszem, kávéval meg banánnal), aztán hamarosan elindultam. Éppen "jókor", ugyanis elkezdett esni az eső, hamarosan meg már szakadt, annyira, hogy az "esőkabátom" (minek árulnak ilyeneket, nem értem, ráadásul márkás) pillanatok alatt átázik. Szerencsére még a faluban vagyok, így behúzódok egy út melletti istálló eresze alá, itt várom meg, amíg kissé csitul az égi áldás, aztán tovább megyek. Az egyik udvarról hatalmas kutya ront ki és rám veti magát, miközben a tornácról ketten is békésen figyelnek; nem esik bántódásom, bár talán ez volt a komolyabb támadás, délelőtt nem jöttek ennyire közel hozzám. Hamarosan újra egyedül maradok, és tovább haladok felfelé. Ezúttal a jobb part (vagyis felfelé tartva a bal oldal) mellett döntök. Utoljára Ildivel jártunk itt, szintén tavasszal, valamikor nagyon régen (tán 10 éve vagy még annál is több), amikor fent már hóban caplattunk és jócskán átáztunk. Ez az oldal sokkal szebb, a patak a meredek völgy alján sziklák között tör utat magának, Ildire gondoltam, és elhatároztam, majd írok/ szólok neki, hogy nyáron lehetőleg jöjjenek erre (később megtudtam, hogy néhány éve már megtették ezt az utat). Az eső lassan alábbhagyott és a nap is kisütött, ám ennek ellenére ismét elkavartam, ráadásul kétszer is. Másodszor inkább kíváncsiságból indultam meg visszafelé, amikor már kiértem a gerincre. Ilyenkor tudok igazán kifáradni, mert amikor társaságban túrázok, általában "vissza kell fognom magam" - persze ez nem túl jó, hiszen túlhajtom magam. A felfele úton találkoztam egy szemből jövő szekérrel, odafent pedig egy három fős kiránduló csapattal. Terkőtől Gál-kútja felé jöttem lefelé, majd tovább haladtam az Olt völgye felé, amikor váratlanul motorzúgást hallottam: egy terepmotoros száguldott utánam az úton, félreálltam, de ő is megállt és kérdezte, elvihetne-e egy darabon? Mindig haraggal néztem ezeket a zajongókat, akik nemcsak az erdő csendjét verik fel, de időnként annak ösvényeit is tönkreteszik, most azonban elgondolkodtam. Nem annyira a fáradtság, sokkal inkább a kíváncsiság vett rá, hogy igent mondjak, hiszen még sohasem ültem motoron (legalábbis nem emlékszem rá). Hamar leértünk, a hátsó kerék persze alaposan összesározott, a völgyben a patakon is áthajtottunk. Úgy gondoltam, az aszfaltúton, Balán alatt, már nem lesz gond, hamarosan felvesznek. Nem így történt. Sokáig stoppoltam, míg beláttam, hogy ez így nem lesz jó, hiszen annyira gyér a forgalom, kénytelen voltam bekapcsolni telefonomat és segítséget kéri Karcfalváról, így édesapám (aki már ivott aznap) értem jött kocsival. Amikor ezeket az utolsó mondatokat írom, már jóval több, mint egy év eltelt, igazából azért fejeztem be, mert már csak kevés volt hátra belőle.
