Most olvasom egy ún. "baloldali" szerző tollából: „a nemzeti öntudat a korszak olyan meghatározó ereje, ami még a szabadság és az egyenlőség gondolatát is felülíró, elsöprő dinamikával rendelkezik”. Az erre született ún. "jobboldali" válaszban pedig a következő áll: „a nemzeti gondolat minden ellenkező próbálkozás ellenére az elsődleges közösségszervező erő, és hogy minden egyébről csak ebben az értelmezési keretben lehet és kell vitatkozni”.
Számomra úgy tűnik, valaha az embernek sokféle identitása létezett. Később a nemzethez tartozás vált a legfontosabbá, ami ugye elvezetett a nemzetállamok kialakulásához – és talán nem véletlenül a világháborúkhoz és számunkra Trianonhoz. Ezek után a szörnyűségek után kezdtek (természetesen nem előzmények nélkül) egyesült Európáról, multikulturalizmusról beszélni. A posztmodern jegyében az elavult nagy elbeszéléseket temették, a nemzethez tartozás esetlegességéről, a befogadó humanizmus egyetemes eszméjének elsőbbségéről beszéltek – mindezt szembeállítva persze a nacionalizmus kirekesztő voltával.
Montesquieu mondása ("Elsősorban ember vagyok, és csak véletlenül francia.") lehet, hogy van akinek logikus, de ha még annak is tartják, az kétségtelen, hogy az ember alapvetően nem racionális lény, még ha meg is próbál gyakran annak tűnni. Másrészről mi már nem Montesquieu világában élünk, minket már más erők alkottak meg, és tartanak hatásuk alatt.
Mintha egyre inkább a különbözőségek, a sajátosságok válnának fontosakká. A közös nyelv nem elég összekötő kapocs, ha a múltban találunk olyan elemeket, amelyek elválaszthatnak, így halad pl. az egyre teljesebb függetlenség irányába Skócia.
