Igen kedvelt népi szórakozásunk a mások fölötti pálca törés.
Egyszerű, hiszen nem kell tudomást vennünk a dolgok összetettségéről, "csupán" egy bűnöst találni, aki elviszi a balhét, akire mindent ráfoghatunk.
Mindez általában (nem mindig!) annyira szánalmas. Gyakran a saját magunkkal, tévedéseinkkel, hibáinkkal való szembenézés képtelensége vezet minket ide. A könnyebbik utat választjuk akkor, amikor valamiképpen magyarázatot szeretnénk találni a bajok, nehézségek okára.
Van egy olyan érzésem, hogy csak a fölött van jogunk ítélkezni, akit jól ismerünk - sőt, szeretünk, vagyis megértéssel vagyunk iránta. Akkor valóban jogos a bírálat, és érdemes megfontolni, mint pl. Széchenyinek a magyarságot ostorozó szavait, amelyekből sugároz a segítés vágya. Nem azért bírál, hogy megsemmisítsen, hogy könnyítsen magán, hogy saját felelősségét maszatolja el, nem is azért, hogy bebizonyítsa, mennyire jól érti a helyzetet, milyen felvilágosult elme - hanem mindenekelőtt azért, hogy segíthessen, hogy az ország, a nemzet ügyét szolgálja. Ez a fajta hozzáállás bizony nagyon hiányzik manapság.
Hiányzik az a (manapság gyermetegnek tűnő) lelkesedés, amellyel teljesen beleveti magát az ügyekbe, mindenét annak szenteli, éjt nappallá téve tevékenykedik. Hiányzik
A mai emberek (így a politikusok is) küzdelemként fogják fel az életet, ahol ellenségek tömkelege, sőt igazából csupa ellenség vesz körül, akiket vagy le kell győzni, vagy meg kell félemlíteni, "tiszteletre" (valójában megalázkodásra, félelemre) kell tanítani.
Folyton a különbségekre összpontosítunk: arra, mi az, ami elválaszt, mi az, amit a másikban kifogásolhatunk, melyik az a szava, gesztusa, amibe beleköthetünk... és akkor ezt diadalmasan hangoztatva megsemmisíthetjük...
Szóval ez a könnyebbik út, amit nem véletlenül választanak olyan sokan.
