Gondoltam írhatnék a magányról, hiszen már elég régen élek benne, vele. Ha úgy vesszük két éve, de egy fél éve mindenképpen. Két éve lettem úgymond "lelkileg" magányos, és már több mint egy fél éve egyedül élek - bár amint már írtam, eljárok becsületesen dolgozni.
Milyen a magány? Innen belülről kellene tudósítanom és nem igen tudom, mit írhatnék. Azt hiszem, így nem is lehet, hiszen ahány ember, annyiféleképpen éli meg azt. Van aki esetleg képes egy életet leélni benne, van aki megőrül ebben az állapotban.
Nekem azért rossz, mert éppen akkor kerültem bele, amikor ráébredtem a kapcsolatok fontosságára, amikor megtudtam mit jelent szeretni - egy nőt, a gyerekeidet, amikor ráébredtem arra, mi a dolgom. Abban a pillanatban történt mindez, amikor elvesztettem őket. Számomra azért fájdalmas a magány, mert tudom: van egy feladatom, amit nem láthatok el, van egy megbízatásom, aminek nem tehetek eleget.
Persze a magány sok mindenre jó: az ember újra és újra átgondolhatja helyzetét, megvan a kellő nyugalom, az idő ahhoz, hogy mérlegelje lehetőségeit (pontosabban lehetetlenségeit, vagyis azt, mi mindent nem tehet...).
Nem bírom elképzelni az életem hosszú távon, így túlélésre rendezkedtem be: valamiképpen ki kell bírnom ezeket a napokat, heteket, hónapokat... Években nem akarok gondolkodni, úgy vélem sok feladatom van még az emberek között, elsősorban azok mellett, akik fontosak nekem, és nem csak rá gondolok, meg a gyerekekre, hanem öcsémre (aki úgy látom nem a legjobb úton halad), a szüleimre, akik messze vannak tőlem, és aggódnak miattam, a nagyszüleimre, akik még messzebb vannak és akikkel nagyon régen nem találkoztam. Fontos feladatom lenne "odahaza", ahol át kellene venni a lassan elmúlók örökségét, és valamiképpen továbbvinni azt...
