Egy honlapon hirdettek "szabadfogású publicisztika" versenyt bizonyos témákban - az egyik témája: Amikor a zöld szürkévé válik, amikor a szürke zölddé válik. Írtam, talán azért, mert a határidő miatt be kellett fejeznem, volt rajtam némi külső nyomás, elvárás. Nem állítom, hogy elégedett vagyok az eredménnyel (ezekben a napokban elég sok "kavarás" volt az életemben) mindenesetre közlöm:
A zöld zöld, a szürke szürke
Sokan szidják a zöldeket. Például azért, mert folyton „világvégét jósolnak”, „mindenbe belekötnek, csak bírálnak”, biztosan valamilyen gazdasági érdekcsoport támogatja őket, az éghajlatváltozásról papolnak, amikor az nem bizonyított, ill. már máskor is volt, meg amúgy, mi emberek képtelenek vagyunk elpusztítani a bolygót, hiszen nálunk sokkal hatalmasabb, biztosan túlél majd minket: „a Föld nem szorul ránk.” Az örök szkeptikusok (nem teljesen alaptalan) szavai ezek, akik minden mozgalom lelkes tagjaiban valamiféle elvakult, korlátolt fanatikust látnak.
A „zöldség” szerintem elsősorban szemléletet jelent. Talán éppen annak a felismerését, mennyire kifakultak a különböző színek, amelyekkel igyekeznek minket elvarázsolni. Nem elsősorban a természetről szól, felismeri, hogy annak semmibevétele, gátlástalan tönkretétele az emberi társadalom működéséből következik, tehát azzal, az együttéléssel van gond. Hiszen miféle társadalom az, amely egyre fokozódó mértékben teszi tönkre saját létfeltételeit, amelyben a „fejlődés” egyet jelent a pusztítással, amelyben tudathasadásos politikusaink egyszerre beszélnek a „természeti erőforrások” és az azokat tönkretevő beruházások fontosságáról, amelyben a jólét egyre nagyobb kiszolgáltatottságot és szeméthalmokat eredményez? Ezt akarjuk?
Vessük el a hamis dilemmákat, amelyek szembeállítják az embert a természettel, egyfelől a szabadságot, a hagyományokat, a helyi, nemzeti érdeket, a szegénységet másfelől a korlátozó, „modern”, világméretekben gondolkodó (globális), gazdag országokban „divatos”, környezetvédelmet. Az a folyamat, amit környezeti válság néven szoktak emlegetni, éppen eléggé sújt mindenkit, és arra mutat rá, értelmetlen ez a szembeállítás.
Arra kellene rákérdezni, hogyan kerülhettek ezek egymással szembe. Hogyan válhatott a szabadság az önző pusztítás szabadságává? Miként lett a hagyomány egyesek számára, meghaladott szokásokhoz való görcsös ragaszkodássá? Hogyan kerülhet gyakran szembe egy-egy kisebb közösség érdeke az ország, vagy éppen az élővilág érdekével? Miért gondolhatják egyesek, hogy nemzeti szempontjaink ellentétbe kerülhetnek a Föld „szempontjaival”, hogy a természetre való odafigyelés a módosak kiváltsága, szegényebb helyeken nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust?
Rendszeresen kinevetik pl. a naiv, lelkes zöldeket, akik „meg akarják váltani a világot”. Akarja a fene, mondom én. Bőven elég lenne, ha helyben: egy városban vagy akár egy faluban érnénk el komoly előrelépést. A sok helyi eredményből, a sikeres közösségekből tevődhet össze a sikeres nemzet, ország, így van remény az ún. „globális problémák” orvoslására, hiszen ezeket csakis helyben lehet megragadni, kezelni (szép magyarsággal: globalitás helyett lokalitás).
„Helyben” is volnánk, ugyanis éppen ez az egyik fő gond. Gyakran nem helyi szinten gondolkodunk, sokkal egyszerűbb távoli, elvont dolgokkal foglalkozni, aláírásgyűjtést szervezni az amazóniai erdőirtások ellen vagy az afrikai éhezőkön sajnálkozni, mint körülnézni a saját házunk táján és tenni valamit. Teendő ugyanis rengeteg lenne.
Sohasem értettem, miért nincs nagyobb visszhangja a zöld gondolatoknak Erdélyben? Nem fért a fejembe, hogy itt, ahol a természet oly bőkezűen osztogatta kegyeit, a táj érzékelhetően körülvesz minket, sok helyütt még valóban a természetben, azzal együtt élnek az emberek, miért nem értékelik ezt igazán? Ahol Tamási Áron nevezetes sorai születtek, miért nem értik, mennyire fontos az „otthon”, tartozni valahová, egy közösségbe, emberek közé, egy tájba, egy helyhez, felelősséget vállalni ezért a közösségért, ezért a helyért, megbecsülni azt. Nem védeni kellene a természetet, ápolni a hagyományokat (hogy kapcsolódjak az előző írásomhoz) hanem értékelni, élni benne és vele, alakítani és továbbadni.
Szerintem ezek a „legtermészetesebb”, legközönségesebb gondolatok, a legősibbek is talán, és mégis annyira újszerűen hatnak most a 21. században, amikor sokan képernyőkhöz szegeződve valamiféle képzeletbeli világban tengetik szánalmas életüket, és gyakran sokkal többet tudnak a világ valamely távoli pontjáról, egy-egy hírességről, mint a szomszédjaikról, a közvetlen környezetükről.
A zöld zöld marad, ahogyan mindig az volt, a szürke pedig szürke, mint örökké.
