Ronda

Manapság (is) sok a szélhámos - és nem mindig könnyű felismerni őket. Általában a stílusuk zavar, így elég gyorsan ráérzek arra, hogy az illető hiteles-e vagy nem kell túlságosan komolyan venni. Persze tévedhetek, nem szerencsés másokat meg- és különösen nem elítélni, de ezúttal róluk írnék (pl. Géczy Gábor, Szántai Lajos).

Mindent nagyon jól el tudnak magyarázni, érthetővé válnak a dolgok, főleg akkor, ha most először szembesülünk ezekkel a válaszokkal, vagy akkor, ha már "hívők" vagyunk és ismerősként találkozunk velük. Magabiztosak akkor amikor másokat kell nevetségessé, szánalmassá tenni, de a saját igazuk felől is mélységesen meg vannak győződve, nem igen merül fel bennük a kétely, legalábbis jól kendőzik azt. Számomra ez gyanús, annyira egyszerűnek tűnik minden az előadásukban, könnyűnek és megvalósíthatónak - csak rá kell térni a helyes útra

Ezek az emberek nagyszerűen tudnak "kavarni", kiragadni idézeteket, gondolatokat, a legkülönbözőbb korszakokból, a legkülönfélébb kultúrkörökből és azok lám mennyire jól megmutatják nekünk az igazságot. Elmondják nekünk a lét legfontosabb törvényeit, azt miként romlott el a világ - hogyan rontották el? Mert hát hiszen nyilvánvalóan romlott világ ez, amely a vesztébe rohan (már annyi ezer éve).

Ezek az emberek gyakran "mi és ők" felosztásban gondolkodnak: azaz vagyunk mi, akik felismertük az "igazságot", akik rátértünk a helyes útra, és vannak ők, a gonoszok, akik galád módon, csupán saját érdekeiket szem előtt tartva, a magyarságra törve, saját szűklátókörűségüktől, butaságuktól vezérelve tesznek tönkre minket.

Mintha lenne recept, mintha lenne módszer a boldogságra, a világ megváltására, meggyógyítására, mintha lenne egy út, amelyre lépve minden megoldódna.

Milyen lehet a zene? Felemelő, megrázó, gyönyörű, laza, elgondolkodtató, dögös, egyszerűen szép, szívbemarkoló, szórakoztató, vidám, játékos, gyászos stb.

Akár az élet.. és mindezt szavak nélkül, csupán hangok útján képes elérni. Úgy vélem elsősorban a zene az, ami hat és nem az esetleges ének, ami hozzá társul, ill. az is inkább, mint hang, vagyis a zene része és nem annyira mint szöveg, amivel persze nem akarom elvitatni számos nagyszerű dal- vagy operaszöveg jelentőségét.

Az a gond, hogy manapság nagyon sivár, szegényes a zenei műveltség, kevés stílust és előadót ismernek az emberek - fiatalok és idősek egyaránt. Ez pedig a szegénységüket jelenti

Nehéz beszélni róla

átjár az egész és betölt, érzem, hogy jobbá tesz, alakít, ahogyan lebegek

mintha

Egyedül vagyok itt is, a "világhálón", a nagy "virtuális közösségben", senki sem lát engem és miért is látna? Senki sem kíváncsi rám, és miért is lenne az?

Az a helyzet, hogy úgy adódott, hogy etikát kell tanítanom az iskolában, ráadásul úgy, hogy a többi órámra is elég sokat kell készülnöm - képzeljétek, csak érettségiző, végzős diákom kb. 100 van. Rajtuk kívül még rengeteg, össze sem merem számolni hány osztály, mennyi diákkal, hány tantárggyal. Ráadásul nappalin is megkaptam ezt a tantárgyat; más arra hivatkozva, a történelem érettségi tantárgy, nem igen foglalkozik az etikával, de én ezt nem tehetem. Nekem kellene hétről hétre ezzel a tantárggyal foglalkozni, és tudjátok, 45 perc az nagyon hosszú idő, még akkor is, ha igyekszem bevonni, beszédre bírni a diákokat.

Én magam nagyjából két éve élek a kétségbeesés állapotában, a korábban elkövetett hibáimért, butaságomért, vakságomért, némaságomért, süketségemért bűnhödve és fogalmam sincs még meddig tart ez az állapot - úgy tűnik, én nem segíthetek saját magamon. Szóval ilyen állapotban kellene nekem fiataloknak az etikáról beszélnem. Olyan kérdésekről, amelyek esetenként megráznak, amelyek iszonyú súllyal nehezednek rám, és ennek természetesen nem szabad érződnie az órán - azt hiszem, ezt sikerül is megvalósítanom. Nem könnyű ez, ráadásul hétről-hétre, újra és újra, amikor semmi kedvem az egészhez, ugyanakkor tudom, ez nagyon fontos, hiszen ezekről a kérdésekről máshol valószínűleg nem hallanak, akár az ő tapasztalataikból (Győzike, Való Világ, Barátok közt, Facebook stb.) kiindulva megpróbálni felvillantani számukra néháyn gondolatot. Annyira szegényes a szellemük, annyira szánalmas - legalábbis számomra - körülmények között élnek. Na de most inkább abbahagyom, hiszen túlságosan elragadtattam magam, még én szánok másokat, miközben a világ legszerencsétlenebbjének érzem magam...

Jó éjt mindenkinek!

Ma szép napos, tavaszias idő volt, a fákat metszettem a kertben, jól esett hosszabb ideig kint lenni. Más értelmes elfoglaltságom nem igen akad, mint a kertészkedés.

Estefele aztán beugrott egy téma, amiről írhatnék. Sajnos, amint már szóltam róla, nem sokat vagyok emberek között, még kevesebbet beszélgetek, ami pedig nagyon fontos lenne, most viszont véletlenül megnéztem egy felvételt, ahol egy tv stúdióban beszélgettek ketten.

Döbbenetes a szakadék. Számukra pl. természetes az, hogy a magyarság, mint szkíta nép sok-sok ezer éve már meghatározó jelentőségű volt és a nagy ókori kultúrákat is megtermékenyítette, ill. már nem emlékszem pontosan hogyan mondták, mindenesetre eléggé megdöbbentem. Mindeközben a magyar lakosság túlnyomó része alig tud valamit múltunkról, az ún. értelmiség zöme pedig kineveti az ilyen "meséket".

Mi az amiben igazat lehet adni ezeknek az embereknek? Azt hiszem, a történeti tudat fontosságát nem vitathatjuk, valóban helyesek a fáról és a gyökeréről szóló hasonlatok és társaik. Valóban nagyon fontos lenne tudni történelmünkről, arról kik voltunk valamikor, ismerni nagyjainkat, álmaikat, viaskodásaikat stb. Az egyik fő gond manapság éppen az, hogy talán minden korábbi korszaknál inkább a jelenben élünk. Ez az állítás bizonyos értelemben semmitmondó, de ha arra gondolunk, mekkora becsben tartották valamikor az ősöket mindenütt, mennyi rege, monda, legenda élt a nép körében csakúgy, mint az írástudók, a nemesek között, akkor bizony be kell látnunk, sokat változott a világ.

Szóval valóban az egyik legnagyobb baj a mai magyarsággal a történeti tudat hiánya. Ezt persze meg lehet magyarázni, talán egyszer meg is teszem majd, de akkor is egy súlyos jelenség. Sokan ezt nem így gondolják, számukra természetes, hogy az ember a jelenben él, és nem sok hasznát látják a múltnak, számukra magyarságuk is egy mellékes tény, egy sokadlagos szempont csupán - sokkal fontosabb nekik a facebook, a Tesco, a divat stb. Na de mindegy, most hagyjuk őket, foglalkozzunk azokkal, akik igaz magyaroknak tarják magukat és az őstörténet központi kérdés számukra. Úgy gondolják, a "hivatalos" történetírás hazudik, megszállottságukban, mindenkit leírnak, árulóznak, bérenceznek stb., aki nem osztja nézeteiket.

Miért nem érdemel nagyobb figyelmet népünk utolsó ezer éve - azért nem kevés idő ez, és mégiscsak ez van közelebb, ez a fontosabb. Hiszen ki tagadhatná, hogy a mai valóságra sokkal nagyobb hatással van a huszadik század, mint mondjuk a tizenhatodik? Ők mégis az őstörténettel bíbelődnek, rengeteg energiát fordítva - mondhatnám fecsérelve - arra, hogy bebizonyítsanak valamit, amit talán nem is lehet, és ha igen, akkor sincsen már akkora jelentősége. Erre meg persze azt lehetne felhozni válaszként, hogy az önbecsülésünk szempontjából nem mindegy, kik vagyunk, pontosan honnan is jöttünk, és ha az igazi őstörténetet tanítanák az iskolában, akkor bizony egy egészen más nemzedék nőhetne fel, aki büszke lenne magyarságára, nem ilyen politikusokat választana maga fölé stb.

Ezek az emberek miért nem fedezik fel azt a történelmet, ami messze nem annyira vitatott, messze nem annyira meseszerű, tele van hús-vér figurákkal, igazi, nem mesebeli hősökkel, olyan emberekkel, akikre mindig is büszkék lehetünk, olyan megvalósításokkal, amelyekkel élen jártunk, amelyekkel még akár mintát is szolgáltathattunk (mint pl. az erdélyi vallásszabadság)? Miért? Ezt bizony nem könnyű megérteni? Talán azért mert ennek a "kutatásához" nincs kedvük, mert az sokkal nehezebb, rengeteg, gyakran soknyelvű forrás áttanulmányozására lenne szükség, és itt már nem lehet elsősorban  a fantáziára hagyatkozni. Vagy gonosz lennék?

Mára ennyi, majd még folytatom, ezt a témát is bizony még hosszasan lehetne taglalni.

Jó éjt mindenkinek!

Olyan ez, mint valamiféle palackposta. Az ember beleveti a „végtelen” óceánba, aztán lesz, ami lesz… esetleg valaki rálel, de nem érdekli és visszadobja, esetleg nem... ki tudja?

A magyarságról próbálok írni. Sajnos nem túl összeszedetten, inkább csak olyan gondolatfoszlányok ezek.

A hazaszeretet mint olyan, azt hiszem, manapság nem túl divatos, bár persze sokan vannak akik felismerték a valahová tartozás, a nemzet fontosságát.

Azt hiszem, ha végignézünk történelmünkön, konkrétan azokon a jelentős személyiségeken, akiknek gondolkodásáról már többet tudunk, azt látjuk, hogy a 20. századig, nagyon fontos volt számukra a haza, a magyarság (bármit jelentett az éppen az adott korban) - gondoljunk csak mondjuk Bocskaira, Pázmányra, Zrínyire, Rákóczira, majd a felvilágosodás és a reformkor megannyi nagyjára.

A 20. századtól már bonyolultabb a helyzet, bár itt is jelen vannak igazi hazafiak, mint - szerintem legalábbis - Tisza István, Bethlen István, Klebelsberg Kunó, vagy Nagy Imre, aki felismerte a pillanatot és képes volt vállalni azt a szerepet, amelyet a nép (talán ekkor utoljára nyilvánult meg a nemzet, a nép, megjelent a magyarság géniusza - elmondások alapján így képzelem...) jelölt ki számára. A felsorolás persze csak a politikusokat tartalmazza, nem is tudom miért, "hirtelen" ők jutottak eszembe, de persze másokat is említhettem volna.

Szóval ma már másként néz ki a dolog, legalábbis a jelenből - lehet, hogy a mindenkori jelenben mindig bonyolultak a dolgok és csak az elég távoli múlt az, ami tisztának, könnyen értelmezhetőnek, mintegy "szépnek" tűnik.

Ma már nem könnyű a hazát szeretni - annak sem, aki esetleg valóban "szívében hordja" nemzetét. Nem könnyű, mert nem tudjuk pontosan mit tegyünk? Menjünk el egy Kárpátia koncertre? Segítsünk az árvízkárosultakon? Látogassunk el Erdélybe? Gyűlöljük a többi nációt? Hordjunk tarsolylemezt? Hirdessük a finnugor-elmélet tarthatatlanságát és fordítsuk minden energiánkat a magyar őstörténet felderítésére? Lépjünk be valamelyik pártba vagy szervezetbe? Jó ég tudja mi mindent tehetnénk?

Egészen máshol is lehet kezdeni. Mi is a haza? A haza az egész – minden beletartozik/ belefoglaltatik, több mint a részek együttese, ugyanakkor csak a részein keresztül „szerethető”. Minden és mindenki aki és ami ide köthető: nyelv, kultúra, történelem, természet, emberek (GyF is!) Kötődünk haza, mert itt születtünk, ebbe születtünk bele, ennek a nyelvét sajátítottuk el, ennek a tájait barangoltuk, ennek az embereit, "honfitársainkat" ismertük meg stb. És ez fontos számunkra, mert ha feltesszük magunkban a kérdést, hogy kik is vagyunk, akkor bizony sokan úgy gondoljuk, hogy magyarok vagyunk.

Mások számára magyarságuk mellékes körülmény, számukra nem létezik hazaszeretet, az is egy „nagy elbeszélés”, ami érvényét veszítette, ósdi, divatjamúlt „érzemény”. Retorikailag gyakran fölényben vannak, mert hiszen könnyedén gúnyt űzhetnek azokból, akik úgymond "hisznek" valamiben. Ők "hitetlenek", akik éppen ezért szerintem szegények, szánalomraméltóak, nincs amiért éljenek, nincs igazi céljuk, nem lelkesíti őket semmi.

Én azonban Kölcseyvel úgy gondolom, „a társaságban született ember nem önmagáé”, vagyis aki egy közösségbe születik, az tartozik is a közösségnek. Hogy pontosan mivel és mennyivel azt persze nem könnyű megmondani, talán nem is kell, ki-ki eldöntheti, mérlegre teheti a lehetőségeit, de sohase feledje, hogy nem egészen önmagáé. Magyarnak lenni egy állapot, amelyet sokan elfogadnak, mások megpróbálnak változtatni rajta (pl. elhagyják az országot, más nyelvet használnak, máshol találják meg életük értelmét stb.). Magyarnak lenni másfelől ugyanis vállalás kérdése, elkötelezettséget feltételez.

Jó magyarnak lenni elsősorban azt jelenti, jó embernek lenni. Matematikailag úgy is fogalmazhatnánk, hogy a magyarság feltétele, szükséges, de nem elégséges feltétele az emberség. Aki "rossz" ember, az nem lehet "jó" magyar! Illyés ezt így fogalmazta meg: "A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk". Ő talán úgy látta, hogy szükséges és elégséges feltételről van szó és talán igaza volt. Tamási szerint, "aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan." Mintha ugyanazt fogalmazta volna meg.

Hány olyan "nagy" magyarral találkoztam, aki csak kihasználta a többieket, akit nem érdekelt a másik ember, csak át akart gázolni rajta, aki csak mutogatni akarta a sok méregdrága cuccot, amit megvásárolt, vagy aki éppen ráérzett a divatra, és jó üzletet "csinált" belőle. ..

Néhány dolgot azonban talán megfogalmazhatunk: magyarnak lenni azt jelenti, hogy itt élni "őseink földjén" - ez persze nem jelenti azt, hogy valaki nem lehet magyar bárhol a világban, de azt hiszem kimondhatjuk, hogy ha van magyar feladat, akkor ez részben azt jelenti, hogy itt kell élnünk, mert ez a szülőföldünk, ez a hazánk, ehhez tartozunk. Sőt ezen belül is meg kell találnunk azt a helyet - szó szerint gondolom, azt a várost, városrészt, falut, közösséget, ahol igazán otthon vagyunk - csakis itt élhetünk "egész", igaz életet.

Azt is kimondhatjuk, magyarnak lenni azt jelenti, hogy teszünk a hazáért. Hogy mit? Sok mindent lehetséges, de nincs visszataszítóbb a "szájmagyar"-oknál, akik a "tettmagyar"-okkal állnak szemben (Széchenyi). Bizony manapság is sokan vannak olyanok, mint akikről Vörösmarty így írt: „Nagyot iszik a hazáért,/ S fölsivít:/ Hej csak egyszer tenne is már/ Valamit!”

Nem az ideológia a fontos, nem az elmélet, a szöveg! Sokkal inkább az, miként élünk, mit teszünk nap mint nap, mit adunk másoknak, a "nemzetnek". Nem lehet "igaz" magyar ember az, aki lop, csal, hazudik, nem egyenes, aki csűri-csavarja a szót és nem beszél egyenesen.

Persze kérdés, beszélhetünk-e "igaz" magyarokról? Mert ha igen, akkor talán "igaztalanok" is vannak. Ez azt hiszem tévedés, mert attól, hogy elismerjük a kiválókat, még nem szóljuk le a többieket, akik valamilyen oknál fogva nem képesek arra a teljesítményre. Hiába szidja valaki a "nemzetáruló" kormányt, a politikusokat, hiába szervez mozgalmat, ha képtelen együttműködni másokkal, ha nem látja be, hogy gyakran "sokkal fontosabb az, ami összeköt, annál, ami elválaszt."

Sokak szemében a magyarság elsősorban történeti kérdés, a múlttal való viszonyunkat hangsúlyozzák. Szerintem azonban nem a magyar őstörténet, a szentkorona tan vagy Trianon ügye a legfontosabb. Nagyon fontos az eredetünk, nagyjaink tisztelete, a hagyomány szövetének továbbszövése, de a jelen és különösen a jövő sokkal fontosabbnak tűnik nekem. Kik vagyunk és mit akarunk? Kikkel akarjuk ezt elérni? Közösségben gondolkodunk-e vagy csak saját pecsenyénket sütjük a nagy közös tűznél? Képese vagyunk-e túllépni a "mai kocsmán", saját kicsinyes érdekeinken, ill. felismerni azt, hogy az én nem állítható szembe a többiekkel.

"Hagyd a politikát, építkezz!"

Úgy döntöttem én is blogot írok. Ennek elsősorban az az oka, hogy teljesen magamra maradtam, és bár mint rendes "munkásember" naponta (ez esetemben általában heti hat napot jelent) eljárok dolgozni, de kerülöm az embereket. A várakozás, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság állapotában élek, amikor úgy tűnik, sorsomról már nem magam döntök. Attól tartok, életemből nem sok van már hátra, viszont sok mindent szerettem volna mindig is megosztani másokkal. Úgy gondolom, rendelkezem némi tehetséggel néhány területen, és időnként az az érzésem, ezeket elpazarlom. Mintha ezek a képességeim nem elsősorban az enyéim lennének, mintha vétek lenne ezeket kihasználatlanul hagyni, észrevétlenül engedni őket elmúlni.

Nem is tudom, igazság szerint elég hirtelen fogtam bele ebbe a dologba.

Talán az a lényeg, hogy levezessem valamilyen formában az energiáimat, most, amikor belekezdek, úgy gondolom, senki sem fogja olvasni ezeket a sorokat (fogalmam sincs, miként működik ez a "blog-világ") és ez nem érdekel különösebben, de talán némi nyugalmat ad majd, hogy valamifajta nyoma marad gondolataimnak, életemnek.

Sok mindenről írhatok: zenéről, politikáról, magyarságról, tájakról, emberekről, történelemről, iskoláról, diákokról, tanárokról.

Majd meglátjuk.

A nevemről annyit, hogy egyrészről valódi nevemre utal, másfelől kifejezi azt is mivé váltam az ő számára, aki a legfontosabb nekem, és akinek a szemüvegén keresztül látom én is gyakran magam.

Beköszöntőnek talán elég ennyi.

Jó éjszakát mindenkinek