Egyedül vagyok itt is, a "világhálón", a nagy "virtuális közösségben", senki sem lát engem és miért is látna? Senki sem kíváncsi rám, és miért is lenne az?
Az a helyzet, hogy úgy adódott, hogy etikát kell tanítanom az iskolában, ráadásul úgy, hogy a többi órámra is elég sokat kell készülnöm - képzeljétek, csak érettségiző, végzős diákom kb. 100 van. Rajtuk kívül még rengeteg, össze sem merem számolni hány osztály, mennyi diákkal, hány tantárggyal. Ráadásul nappalin is megkaptam ezt a tantárgyat; más arra hivatkozva, a történelem érettségi tantárgy, nem igen foglalkozik az etikával, de én ezt nem tehetem. Nekem kellene hétről hétre ezzel a tantárggyal foglalkozni, és tudjátok, 45 perc az nagyon hosszú idő, még akkor is, ha igyekszem bevonni, beszédre bírni a diákokat.
Én magam nagyjából két éve élek a kétségbeesés állapotában, a korábban elkövetett hibáimért, butaságomért, vakságomért, némaságomért, süketségemért bűnhödve és fogalmam sincs még meddig tart ez az állapot - úgy tűnik, én nem segíthetek saját magamon. Szóval ilyen állapotban kellene nekem fiataloknak az etikáról beszélnem. Olyan kérdésekről, amelyek esetenként megráznak, amelyek iszonyú súllyal nehezednek rám, és ennek természetesen nem szabad érződnie az órán - azt hiszem, ezt sikerül is megvalósítanom. Nem könnyű ez, ráadásul hétről-hétre, újra és újra, amikor semmi kedvem az egészhez, ugyanakkor tudom, ez nagyon fontos, hiszen ezekről a kérdésekről máshol valószínűleg nem hallanak, akár az ő tapasztalataikból (Győzike, Való Világ, Barátok közt, Facebook stb.) kiindulva megpróbálni felvillantani számukra néháyn gondolatot. Annyira szegényes a szellemük, annyira szánalmas - legalábbis számomra - körülmények között élnek. Na de most inkább abbahagyom, hiszen túlságosan elragadtattam magam, még én szánok másokat, miközben a világ legszerencsétlenebbjének érzem magam...
Jó éjt mindenkinek!
