Olyan ez, mint valamiféle palackposta. Az ember beleveti a „végtelen” óceánba, aztán lesz, ami lesz… esetleg valaki rálel, de nem érdekli és visszadobja, esetleg nem... ki tudja?
A magyarságról próbálok írni. Sajnos nem túl összeszedetten, inkább csak olyan gondolatfoszlányok ezek.
A hazaszeretet mint olyan, azt hiszem, manapság nem túl divatos, bár persze sokan vannak akik felismerték a valahová tartozás, a nemzet fontosságát.
Azt hiszem, ha végignézünk történelmünkön, konkrétan azokon a jelentős személyiségeken, akiknek gondolkodásáról már többet tudunk, azt látjuk, hogy a 20. századig, nagyon fontos volt számukra a haza, a magyarság (bármit jelentett az éppen az adott korban) - gondoljunk csak mondjuk Bocskaira, Pázmányra, Zrínyire, Rákóczira, majd a felvilágosodás és a reformkor megannyi nagyjára.
A 20. századtól már bonyolultabb a helyzet, bár itt is jelen vannak igazi hazafiak, mint - szerintem legalábbis - Tisza István, Bethlen István, Klebelsberg Kunó, vagy Nagy Imre, aki felismerte a pillanatot és képes volt vállalni azt a szerepet, amelyet a nép (talán ekkor utoljára nyilvánult meg a nemzet, a nép, megjelent a magyarság géniusza - elmondások alapján így képzelem...) jelölt ki számára. A felsorolás persze csak a politikusokat tartalmazza, nem is tudom miért, "hirtelen" ők jutottak eszembe, de persze másokat is említhettem volna.
Szóval ma már másként néz ki a dolog, legalábbis a jelenből - lehet, hogy a mindenkori jelenben mindig bonyolultak a dolgok és csak az elég távoli múlt az, ami tisztának, könnyen értelmezhetőnek, mintegy "szépnek" tűnik.
Ma már nem könnyű a hazát szeretni - annak sem, aki esetleg valóban "szívében hordja" nemzetét. Nem könnyű, mert nem tudjuk pontosan mit tegyünk? Menjünk el egy Kárpátia koncertre? Segítsünk az árvízkárosultakon? Látogassunk el Erdélybe? Gyűlöljük a többi nációt? Hordjunk tarsolylemezt? Hirdessük a finnugor-elmélet tarthatatlanságát és fordítsuk minden energiánkat a magyar őstörténet felderítésére? Lépjünk be valamelyik pártba vagy szervezetbe? Jó ég tudja mi mindent tehetnénk?
Egészen máshol is lehet kezdeni. Mi is a haza? A haza az egész – minden beletartozik/ belefoglaltatik, több mint a részek együttese, ugyanakkor csak a részein keresztül „szerethető”. Minden és mindenki aki és ami ide köthető: nyelv, kultúra, történelem, természet, emberek (GyF is!) Kötődünk haza, mert itt születtünk, ebbe születtünk bele, ennek a nyelvét sajátítottuk el, ennek a tájait barangoltuk, ennek az embereit, "honfitársainkat" ismertük meg stb. És ez fontos számunkra, mert ha feltesszük magunkban a kérdést, hogy kik is vagyunk, akkor bizony sokan úgy gondoljuk, hogy magyarok vagyunk.
Mások számára magyarságuk mellékes körülmény, számukra nem létezik hazaszeretet, az is egy „nagy elbeszélés”, ami érvényét veszítette, ósdi, divatjamúlt „érzemény”. Retorikailag gyakran fölényben vannak, mert hiszen könnyedén gúnyt űzhetnek azokból, akik úgymond "hisznek" valamiben. Ők "hitetlenek", akik éppen ezért szerintem szegények, szánalomraméltóak, nincs amiért éljenek, nincs igazi céljuk, nem lelkesíti őket semmi.
Én azonban Kölcseyvel úgy gondolom, „a társaságban született ember nem önmagáé”, vagyis aki egy közösségbe születik, az tartozik is a közösségnek. Hogy pontosan mivel és mennyivel azt persze nem könnyű megmondani, talán nem is kell, ki-ki eldöntheti, mérlegre teheti a lehetőségeit, de sohase feledje, hogy nem egészen önmagáé. Magyarnak lenni egy állapot, amelyet sokan elfogadnak, mások megpróbálnak változtatni rajta (pl. elhagyják az országot, más nyelvet használnak, máshol találják meg életük értelmét stb.). Magyarnak lenni másfelől ugyanis vállalás kérdése, elkötelezettséget feltételez.
Jó magyarnak lenni elsősorban azt jelenti, jó embernek lenni. Matematikailag úgy is fogalmazhatnánk, hogy a magyarság feltétele, szükséges, de nem elégséges feltétele az emberség. Aki "rossz" ember, az nem lehet "jó" magyar! Illyés ezt így fogalmazta meg: "A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk". Ő talán úgy látta, hogy szükséges és elégséges feltételről van szó és talán igaza volt. Tamási szerint, "aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan." Mintha ugyanazt fogalmazta volna meg.
Hány olyan "nagy" magyarral találkoztam, aki csak kihasználta a többieket, akit nem érdekelt a másik ember, csak át akart gázolni rajta, aki csak mutogatni akarta a sok méregdrága cuccot, amit megvásárolt, vagy aki éppen ráérzett a divatra, és jó üzletet "csinált" belőle. ..
Néhány dolgot azonban talán megfogalmazhatunk: magyarnak lenni azt jelenti, hogy itt élni "őseink földjén" - ez persze nem jelenti azt, hogy valaki nem lehet magyar bárhol a világban, de azt hiszem kimondhatjuk, hogy ha van magyar feladat, akkor ez részben azt jelenti, hogy itt kell élnünk, mert ez a szülőföldünk, ez a hazánk, ehhez tartozunk. Sőt ezen belül is meg kell találnunk azt a helyet - szó szerint gondolom, azt a várost, városrészt, falut, közösséget, ahol igazán otthon vagyunk - csakis itt élhetünk "egész", igaz életet.
Azt is kimondhatjuk, magyarnak lenni azt jelenti, hogy teszünk a hazáért. Hogy mit? Sok mindent lehetséges, de nincs visszataszítóbb a "szájmagyar"-oknál, akik a "tettmagyar"-okkal állnak szemben (Széchenyi). Bizony manapság is sokan vannak olyanok, mint akikről Vörösmarty így írt: „Nagyot iszik a hazáért,/ S fölsivít:/ Hej csak egyszer tenne is már/ Valamit!”
Nem az ideológia a fontos, nem az elmélet, a szöveg! Sokkal inkább az, miként élünk, mit teszünk nap mint nap, mit adunk másoknak, a "nemzetnek". Nem lehet "igaz" magyar ember az, aki lop, csal, hazudik, nem egyenes, aki csűri-csavarja a szót és nem beszél egyenesen.
Persze kérdés, beszélhetünk-e "igaz" magyarokról? Mert ha igen, akkor talán "igaztalanok" is vannak. Ez azt hiszem tévedés, mert attól, hogy elismerjük a kiválókat, még nem szóljuk le a többieket, akik valamilyen oknál fogva nem képesek arra a teljesítményre. Hiába szidja valaki a "nemzetáruló" kormányt, a politikusokat, hiába szervez mozgalmat, ha képtelen együttműködni másokkal, ha nem látja be, hogy gyakran "sokkal fontosabb az, ami összeköt, annál, ami elválaszt."
Sokak szemében a magyarság elsősorban történeti kérdés, a múlttal való viszonyunkat hangsúlyozzák. Szerintem azonban nem a magyar őstörténet, a szentkorona tan vagy Trianon ügye a legfontosabb. Nagyon fontos az eredetünk, nagyjaink tisztelete, a hagyomány szövetének továbbszövése, de a jelen és különösen a jövő sokkal fontosabbnak tűnik nekem. Kik vagyunk és mit akarunk? Kikkel akarjuk ezt elérni? Közösségben gondolkodunk-e vagy csak saját pecsenyénket sütjük a nagy közös tűznél? Képese vagyunk-e túllépni a "mai kocsmán", saját kicsinyes érdekeinken, ill. felismerni azt, hogy az én nem állítható szembe a többiekkel.
"Hagyd a politikát, építkezz!"
